Török emlékek Budapesten V.

Abból kifolyólag, hogy leginkább ezek az épületek maradtak fent, hajlamosak lehetnénk a fürdőkkel összekapcsolni a török kori emlékeket, hisz legalább annyi épült belőlük, mint dzsámiból és minaretből. Ezúttal róluk lesz szó.

Cağaloğlu hammam Isztambulban (istanbul.com)

Ennek okát korábban már említettük: az iszlám a fürdésnek nagy jelentőséget tulajdonít, a napi ötszöri imán tisztátalanul nem vehet részt a hívő. A wudu (vagy vudú) és a ghuszl (vagy guszl) szertartását[1] pedig ezekben, vagy ezeknél a fürdőknél, kutaknál végezték:

”Ó, kik hisznek! Ha imára álltok fel, hát mossátok meg arcotokat, kezeiteket könyékig, s töröljétek meg fejeteket, lábaitokat bokáig. Ha tisztátalanok vagytok, hát tisztuljatok meg.”[2]

Ez a kinyilatkoztatás csak az egyik ok, hogy keleten és nyugaton egyaránt fejlett fürdőkultúra alakult ki a birodalomban. A 2. szúra 164. pontja arról tájékoztat, hogy Allah vízzel élesztette újra a földet:

„s mi vizet Allah leküldött az égből, hogy életre keltse általa a földet halála után”.

A víz a paradicsomi állapotok leírásakor is nagy szerepet kap: folyók futnak a mennyországban zöld, dús füvű mezők hullámoznak a szélben, és a fák mindig gyümölcsöt hoznak. Teljesen érthető, ha a sivatagi életmód viszontagságaihoz, a perzselő napsütéshez szokott "népek" a vágyott, ideális helyet a bővizű, árnyékos környezetben találják meg. Azok a földi helyek pedig, amik a vízhez kapcsolódnak, oázisok, patakok, vagy fürdők ez az állapotot idézik, a Paradicsomot vetítik előre, a kupolák magát az égboltot, a világot szimbolizálták – a „fényárban úszó hammamok”, a nyílt vízfelület nélküli gőzfürdők, a testi és lelki felüdülést is biztosítottak[3].

Al-Jannah, a Paradicsom képe (dawahnigeria.com)

Inspirációt kezdetben a hosszabb múltra visszatekintő bizánci, tulajdonképpen római fürdőkultúrából merítettek, ezzel Anatóliában, a Rúmi szultánság, majd a bégségek idején találkoztak. Ötvözték a saját szokásaikkal, és bumm, így született a hellenizált római hagyományokra épülő, anatóliai mintájú „törökfürdő”: az intellektuális és fizikális (tehát edzett testhez kapcsolódó), testi aspektusától megfosztották, a masszázs megmaradt, és vallási jelentőségre helyezték a hangsúlyt. A görög örökséggel az arab népek már korábban, a Nagy Sándor által alapított Alexandria 641-es meghódítása után megismerkedtek: a Ptolemaiosz Könyvtárából származó iratokkal, tekercsekkel hat egész hónapon át fűtötték a helyi fürdőt.[4] A „törökök” Konstantinápoly elfoglalása után rengetek fürdőt építettek, a Szulejmán-mecsethez is csatoltak egyet[5]. Méretükben különböztek az óriási belső terekkel ámulatot kiváltó balneáktól: a kisebb és több „politikáját” vallották, vagyis egy városba több kisebb helyet is építettek. Természetesen nem gátolták a nagyberuházásokat, a gazdagabb vendégek vagyoni helyzetüknek megfelelő fürdőket is látogathattak. A hőforrásokból táplálkozó termálhelyeket megkülönböztették a hétköznapi közfürdőktől, az ilidzsát a hammámtól. Utóbbiak nélkülözték a forróvizet, annak felmelegítéséről római mintájú „kazánház" gondoskodott.

A hypocaustumok jelentették az ókori fűtési rendszer csúcsát. A külső fűtőház (praefurnium) biztosította a meleg levegőt, ami a „lebegtetett” padló (suspensura) alatt, csatornácskákban áramlott, melegítette az épületet, és aztán a szellőzőkön (tubulatio) távozott. A fürdőkben is használták, ott napokig égettek, mire megfelelő hőfokra melegedtek a kamrák – eztán csak speciális védőpapucsban lehetett közlekedni.

Korábban említettem, miképp osztották fel a rómaiak hőfok szerint a fürdőiket: a hideget a meleg fürdő követte, majd a forró, azt pedig dögönyözés, olajozás, és az elhalt hámsejtek eltávolítása – a „törökök” sem tettek másként. A telet a legmelegebb helység, az őszt a langyos szimbolizáta, a nyarat a hideg, és a pihenő pedig a tavaszt idézte.[6] Ezekbe csak szép egymásutánban lehetett bejutni: a bejáratnál kölcsönözték a törölközőt, illóolajakat lehetett vásárolni, komplett butiksort húztak fel, hogy a tisztálkodáshoz szükséges kellékek keresletét biztosítsák. Az egyéb testi szükségletek, vagyis az illemhelyek kialakítása is itt történt. Férfiak és nők külön lépte be az intézménybe – csak a turisták kedvéért engedélyezik helyenként a koedukált fürdőzést. Bizony, a nyilvános fürdőket látogathatták nők is – kevés helyszínek egyike. Nem azokon a napokon és órákban, mint a férfiak, de biztosították ezt a minimális társadalmi érintkezést. Egyesek szerint a legszebb ékszereiket is ruháikat vették le a meztelen fürdőzéshez, aztán pedig körbejárathatták a szépségápolási cikkeket és recepteket, pletykálhattak, a gyereknevelésről beszélhettek, meg szerelmi ügyekről – mindenesetre az biztos, hogy a szabadság egyik szimbólumaként tekinthetünk a fürdőkre.

A földi paradicsomba tehát a „butikokon”, az öltözőn, és átmeneti termen át vezetett az út, a vendégek eztán érkeztek a gőzfürdővel kecsegtető melegvizes terembe. A megfelelő hőmérsékletet a hypocaustum alapjaira épült, padlóban áramoltatott víz hőmérséklete és mennyisége szabályozta, illetve a felhevült padlóra locsolt pára.[7] A gőzkamrát 35-40 °C-ra hevítették, a magas vízgőztartalom hatására kitágulnak és megtisztulnak a bőr pórusai, a vérkeringés élénkebbé válik, a légúti nyálkahártyák hurutja is oldódhat, és az izmok lazulnak.[8] A rövid ideig tartó izzadás a gőzfürdőben élettanilag nagyon pozitív hatású, ám fokozatos lehűlést biztosító egységekre is szükség van. Langyos vizű medencére, és hideg kádakra, kutakra – a hammám ezeket is bírta, az öltözőt követő átmeneti helyiségben, a soğuklukban például kőmedencékbe csurgó vízzel locsolhatták magukat az emberek.[9] A hűsülő terem abban különbözött a frigidariumtól, hogy tisztasági okokból nem használtak olyan állóvizes medencéket, mint amelyekben a rómaiak megmártóztak. A teremhasználati sorrend annyiban is eltért, hogy Anatóliában a hideg szobákat a forrók után használták pihegésre, nassolásra, italozásra. A forró fürdőtermet törökül hararának[10], vagy hararetnek hívják (vagy sıcaklık, a római megfelelője a caldarium). A kupolás, négyszögletű csarnok sarkaiban pihenőhelyiségeket (halveteket) alakítottak ki, a falak mentén pedig falikutakat (kurna) és díványokat.

Egy hammam felépítése (photobucket.com)

A terem közepén nem vizes medence, hanem a fürdő „köldöke”, a göbek taşı[11] állt: ez egy márványból készült sokszögletű emelvény, maga is melegített, a vendégek ezen fekve pihentek, miközben a személyzet kezelésbe vette a testüket, lesúrolta a bőrük, szappanos masszázsban részesítette őket.[12] Ezt, a muszlimok által alantasnak ítélt munkát fiatal „gyaur” fiúk, a dellákok végezték a forró kövezet miatt magasított talpú papucsban.[13] De ma már nem. A megfelelő hangulatról a kupolába vágott kisméretű ablakokon beszűrődő fény is gondoskodott: sejtelmes félhomály uralta a párás termet. Ezt az atmoszférát töltötték meg buja gondolataikkal frusztrált „nyugati” szerzők, festők, vad vágyakat projektáltak a fürdőkbe, ahol meztelen nők táncolnak, ölelkeznek és paráználkodnak – olyasféle bűnös tevékenységet folytatnak, amit az ő asszonyaik sosem tennének, de igény lenne rá. A valóság természetesen más volt – legalábbis a fürdőetika részéről. Keblük ugyan fedetlen volt, de leginkább hétköznapi dolgokról beszélgettek, vagy házasságokat szerveztek, szépségápolási tanácsokat osztottak meg egymással[14] – a tisztaság mellett a szépség, a dús, esetenként festett hennázott haj, a szőrtelen testrészek, stb. is központi teret töltött be az érintkezésben – ahogy a férfiaknál is, a szakáll ápolása nagy jelentőséggel bírt. A fürdőknek azonban „keleten” is akadt elég bírálója. Muhammad ibn Muhammad al-Gazáli, teológus, filozófus (1058-1111)[15]óvta a férfiakat, hogy az asszonyokat fürdőzni engedjék – A vallásos ismeretek helyreállítása című műve külön fejezetben ítéli el a fürdőbe járó nőket, és férjeiket, azonmód az Allah megbízatását teljesítő 72 átkozó angyal, akik a fedetlen főkre ügyeltek a bejáratnál. A néphit emellett számos démont, földöntúli lényt, szellemet kapcsol a vízhez, például a dzsinnek jelenlétével is számolt – legalábbis a vizet kedvelőkével.[16]

S hogy m folyik az ilidzsában? Természetesen forró víz (a hőfok függvényében nevezték ezeket a helyeket még germábnak vagy szidzsak szunak is). Ez olyan fürdő, ami természetes hőforrásokra, hévizekre épült. Itt nem volt szükség kályhákra, csövekre, a forró víz a föld mélyéből, vagy épp a hegyből bugyogott elő. Helyenként csak bekerítették, „strandként” használták, máshol a hammám mintájára falakkal övezték, komoly építészeti munkával inkorporálták. Ebben az esetben a fürdőterem közepén medence állott, és az nem is mosakodásra, hanem gyógyulásra szolgált.

Összességében: a fürdők elsősorban a vallási, tisztasági előírások, „törvények” miatt játszottak kiemelkedő szerepet a hívők körében, ám emellett, vele párhuzamosan az egészség, és a társadalmi élet fontos központjai is voltak, amit a társadalom szinte minden tagja meglátogathatott. Férfiak és nők is testileg, lelkileg is felüdültek a „földi Paradicsomban”, de külön-külön időpontban, vagy speciális esetben egyszerre is, ha ikerfürdő, két egymáshoz tapasztott, szimmetrikus intézmény került kialakításra. Sőt, a szinkretizmus és a vallási türelem jegyében Isztambulban egyes fürdők még mikvéket is tartalmaztak, ahol a zsidó nők mosakodhattak.[17]