Tizenhat évesen meghatározó élmény volt Tarkovszkij Sztalker című filmjét látnom. Azóta öt-tíz évente biztos tiszteletemet teszem a Zónában és fedezek fel újabb gyöngyszemeket a Sztalker, a Professzor és az Író dialógusaiban. Gyönyörködöm a fantasztikus ábrázolásmódon vagy csak a már ismert történet újabb részleteiben veszek el röpke három órára. Nem kell nyilván ragoznom, hogy ez a film a legfontosabb tízben benne van az életem listáján, nem csak mint film, de talán mint általánosan vett művészeti alkotás is van ennyire előkelő nálam.

A filmről ezrével vannak írások, meg is érdemli persze, szóval én nem is erről szeretnék most értekezni, hanem a történet alapjául szolgáló műről teszek közre most érzéseket illetve gondolatokat. Arkagyij és Borisz Sztrugackij – testvérpáros szerzők – írták ugyanis a címben lévő alapművet. 1970-re datálják a sztori kitalálását, ’71 januárban álltak neki az írásnak és novemberre készen voltak. Egy éven belül meg is jelent az leningrádi Auróra magazinban folytatásos részekre bontva, ’74-ben már magyarul is olvasható volt egy rövidített változata, majd tíz évvel rá a teljes mű is megjelent. A teljes regény könyv formában oroszul csak hosszas csatározások után és cenzúrázva jelenhetett meg először 1984-ben. Szerencsére azóta az erőszakos jelenetek, az alkoholizmus, vagy a trágár beszéd már nem akadály és teljes eredeti formájában mindenki elérheti. Előttem van még, hogy eredetiben is olvassam, de ahhoz még be kell szereznem egy példányt – addig a Földeák Iván fordította Metropolis Media Kiadó 2013-as könyvét sikerült megvennem és ebből táplálkoznak az alábbi soraim.

 Miben is különbözik ez a sztori?

A Piknik egy teljesen más sztalkert és teljesen más zónát mutat meg nekünk a híres filmhez képest. Ez az új látásmód viszont még értékesebbé tette számomra mind a filmet mind a regényt. A Sztrugackij tesók termékeny szerzők voltak már ekkorra, de a lényeg, hogy ők klasszikus sci-fiket írtak. Így a Piknik is inkább az semmint az amivé Tarkovszkij tette (a Sztrugackijok írták amúgy a film forgatókönyvéhez is a sztorit, annak elemzésébe most nem bocsátkoznék – a cselekményét illetően az 80-90 %-ban megegyezik a filmével, de a rendező nem is a cselekményhez nyúlva alkotott óriásit, hanem ahogy azt megmutatta, amit kihozott a szereplőkből, amit még hozzáálmodott.)

A könyv eleve Amerikába, a kanadai Harmontba teszi a történetet és teljesen explicit módon földönkívüliek látogatásához köti a Zóna kialakulását (összesen hat földi helyszínen történt ez). Míg Tarkovszkijnál ez annyira szovjet ugye – nem csak mert Észtországban forgatták, meg oroszul beszélnek, de az eszközök, a díszletek is a kommunista keleti életérzést jelentítik meg. Itt meg egy kapitalista országban – akkor ez nagy különbséget jelentett – ufók kütyüi után kajtatnak a tudósok. Ja igen, ugyanis a könyvben a tudományos világ és az illegális gyűjtögetők is az itt szerte-szét hagyott cuccokat szedegetik össze. (Innen a guberáló, gyűjtögető – stalker foglalkozás.) Ezen tárgyak elnevezése nyilván az alakjaikra utalnak, de földöntúli eszközök ezek, sokszor jól hasznosítható tulajdonságokkal. Korong, gyűrű, gombostű, elem, karkötő, szivacs, szénsavas agyag, tüsszentő gömb, fekete csepp – ilyen nevű tárgyakat említ a könyv, valamelyikről kiderül, hogy örökké használható energiaforrás, vagy gyógyító hatású, némelyik szuper játékszer így nem csoda, hogy a sztalkerek elég jó pénzt guberálnak össze, ha ilyenekkel térnek vissza, bár van közöttük több veszélyes fajta is.

(A Sztrugackij testvérek)

A mi sztalkerünk is eléggé más figura mint a Kardanovszkij által játszott karakter. Először is van neve: Redrick Schuchart. A városban sokan űzik ezt a mesterséget, ő a magánzás mellett a sztori elején ráadásul  a kutatóállomásnak is dolgozik. A könyvben azzal kezd, hogy két tudóst visz magával tárgyakat gyűjteni. Nem szeretnék spoilerezni, szóval inkább olyanokra térek ki, hogy a mi sztalkerünk elég komolyan iszik, roppant vulgáris és ezek mellett önző, agresszív, pénzéhes alvilági alak. Állandóan a kocsmában lógna szíve szerint. A szovjet cenzorok százszámra szedtek ki az akkori erkölcsöknek nem megfelelő kifejezéseket. Schuchart állandóan viszi magával a vodkásflaskát és elég módszeresen el is fogyasztja a tartalmát. Érdekes különbözőség ez a filmbeli Sztalkerrel, aki nem hogy nem iszik, de a földre locsolja az Író által titokban behozott italt. A filmben ugye egy szimbolikus vezető, aki a hitet hozza el az életbe és kapcsolja azt össze, nos ettől igen távol áll a mi Schuchartunk. Sokkal valóságosabb figurát kapunk a könyvben, az itteni sztalker egy gürcölő kisiparos, akit nem csak a konkurencia szorongat, de hatóságoknak sem tetszik amit csinál. A szovjet valóságban ezt valahogy könnyebb elképzelni, a Sztrugackij fivéreknek nyilván volt mihez nyúlniuk a karakter megformálásánál.

Persze a családi vonal a könyvben is fontos szerepet kap – itt azért jobb módban élnek, a főhős kislánya itt tud járni, de a testét könnyű szőr fedi mindenütt, így Majmocskának becézik. A sztalkerek gyerekei mutációval születnek – ezt Redrick felesége Guta is tudta. A könyvben ő kifejezetten támogató attitűddel áll a férje munkájához, inkább a film végén szereplő asszonyt látom a műben. A veszekedős, zokogós, átkozódós és kétségbeesett karakter a regényben nem kerül elő.

Ami még sokkal valóságosabb a Piknikben, az a Zóna veszélyes viselkedése. A könyvben kétszer is tanúi lehetünk zónabeli halásesetnek és egy súlyos sérülésnek. A Zóna halálos mivoltát nem gondolhatja senki egy sztalker kitalációjának, az egész város tud róla, mindenki vesztett már el valakit. A lidérckocsonya, a tüzes pihe, a húsdaráló vagy a szúnyogpilis mind részei a Zónának, súlyos sebesüléseket okoznak, de gyakran halálos kimenetelű velük találkozni. Ezek bemutatása, az ezekkel való közdelem sokkal kézzelfoghatóbb a regényben. A filmben emlékszem elsőre azt gondoltam lehet, hogy Zónában rájuk leselkedő veszélyek csak a Sztalker agyszüleményei és hülyére veszi a látogatókat a csavarok dobálásával. A Piknik olvasása után már sokkal jobban féltettem a látogatókat az előttük álló úttól, együtt szorongtam a hősökkel én is minden lépésük előtt.

A víz mind a két műben benne van. A Piknikben egyszerűen azért mert a Zóna egy mocsaras lápvidéken terül nagyjából el, míg a filmben ugye ezzel sokat játszik a rendező, ahogy szinte minden filmjében. A filmben a víz csobogása nagyon meghatározó élmény volt számomra, de most újranézve a folyó, a medencébe merülés, a tárgyak a víz alatt, a lyukon beesős eső – csak néhányat említve nagyon sokat adnak hozzá a szavakon túli világhoz.

Közvetve pedig az egész város a Zónára épül – a tudományos kutatóállomás fontos központ a településen, de jönnek persze a szerencselovagok és az őket dolgoztató alvilági hálózatok is szép számmal, sőt a történet végére turisták is érkeznek, akiket buszos kirándulásra visznek a környéken. Halott családtagok ártalmatlan zombiként térnek vissza a temetőkből, már akiket a hatóságok nem pusztítanak el. Schuchart élőhalott apja és a teljesen majomszerűvé cseperedő lánya jól mutatja a Zóna embertelenségét és annak az abnormalitását hozza ki a határain túlra.

Összegezve a dolgokat, mindenkinek javaslom elolvasásra a művet. Egy eredeti szovjet sci-fi nagyon is valóságos emberekkel és cselekménnyel a földöntúli erők árnyékában.A Piknik után más szemmel fogjátok a Sztalkert is látni. A film duplacsavart kapott persze, hiszen a Sztrugackijok eléggé másmilyen sztorit faragtak a forgatókönyvhöz és aztán Tarkovszkijnak pedig sikerült rajta még egyet tekernie. A film végén az ágyban a hitetlenség miatt zokogó sztalker annyira nem az a figura, aki Harmontban orgazdákhoz hordja az árut, hogy biztos szóba sem állnának egymással. De nekünk fogyasztóknak jó ismerni mindkettőjüket.

by LM