Többévi sikertelen próbálkozás után hamis életrajzzal kapott munkát az egykori chicagói skinheadvezér, Christian Picciolini, és az első feladata az informatikai nagyvállalatnál épp az egyik középiskolába vezette vissza a négyből, amelyekből annak idején eltanácsolták. Amikor itt – immár konszolidált felnőttként – összetalálkozott az afrikai-amerikai biztonsági őrrel, akivel egyszer ökölharcba keveredett, az utóbbi a kezdeti megilletődöttség után azt javasolta: ne tartsa magában kilábalásának történetét a neonáci eszmékből, hisz sokan erőt meríthetnek majd a példájából.

Az intelmet megszívlelve Picciolini később non-profit szervezetet alapított gyűlöletcsoportok elhagyásának elősegítésére és – idén szlovák fordításban is megjelent – életrajzi kötetet is írt Romantic Violence: Memoirs of an American Skinhead címmel. Utat tévesztésének és nyolc évvel későbbi talpra állásának tanulságait osztotta meg közönségével 2017. január 25-én az Eötvös Loránd Tudományegyetem Média és Kommunikáció Tanszékén Picciolini, a budapesti Amerikai Nagykövetség által szervezett magyarországi előadókörútja első állomásán.

Fotó: © Christian Picciolini

Nem kissé ellentmondásos módon az olasz bevándorlócsaládba született Picciolini kamaszként a kulturális mássága miatt szigetelődött el úgy, hogy 1987-ben, 14 évesen a neonáci mozgalomban talált közösségre. Mielőtt ő kezdett másokat zaklatni, volt, hogy az iskolatársai őrá szálltak rá az olasz származása miatt, a keményen dolgozó, sikeres vállalkozószülei pedig nem tudtak időt szánni a lelki problémáira.

Mint visszaidézte, egy jointot szívott egy sikátorban, amikor odalépett hozzá egy idegen férfi azzal, hogy a füvezéssel csak „a kommunisták és a zsidók” érdekeit szolgálja, akik így – a drogokon keresztül – akarják engedelmessé tenni. Az illető Clark Martell volt, az egyik első amerikai skinheadcsoport, a Chicago Area Skinheads (CASH) vezetője. Rá egy évre fiatal kora ellenére Picciolini vette át Martell szerepét a csoportban, miután az utóbbi börtönbe került az egyik női társuk félholtra veréséért. A lakásán megtámadott áldozatnak – akinek a vérével horogkeresztet rajzolt a falra Picciolini mentora – az volt a bűne, hogy afrikai-amerikakkal látták beszélni az utcán.

Picciolini fiatalkori énjének kezdetben nem a faji ideológiák jelentették a fő vonzerőt a neonáci mozgalomban, hanem a skinhead szubkultúra zenei-öltözködési elemei és az általuk megjelenített erő. Ezeken keresztül vált később fogékonnyá azokra az eszmékre, amelyek számára ismeretlen kisebbségi csoportok ellen irányultak. Később maga is hirdette a kirekesztő gondolatokat külnöböző skinheadzenekarok tagjaként és támadásokban is részt vett hajléktalanok, feketék, melegek és zsidók ellen. Ez utóbbiakról nem tudtunk meg annyi részletet, mint a zenei pályájáról, amely révén Európába, egy weimari neonáci fesztiválra is eljutott, az első itt koncertező amerikai „white power” együttes tagjaként. A nevével a holokauszt emlékezetét meggyalázó zenekarnak azóta minden tagja kilépett a skinheadmozgalomból; az egyikük tanár lett.

Arra a kérdésre, hogy miért nem inkább mondjuk a grunge szubkultúra szippantotta magába, azt válaszolta Hammer Ferenc tanszékvezetőnek, hogy lényegében rossz helyen volt rossz időben: szerencsétlenségére épp az ő lakókörnyéke, a dél-chicagói Blue Island negyed volt az amerikai skinheadmozgalom epicentruma. Ha viszont – fordította tréfára a szót – annak idején történetesen balerinák közé keveredik, akkor most lehet, hogy világhírű balettáncos lenne. A helyzet szerinte ma annyiban rosszabb, hogy az elszigetelt, identitáskereső fiatalok az internet révén akkor is könnyen kapcsolatba kerülhetenk gyűlöletcsoportokkal, ha egyébként a közvetlen környezetükben nem lennének kitéve ilyen veszélynek. Sőt, a szélsőséges csoportok tudatosan használják az online csatornákat a tagok toborzására.

Többször kérdezték tőle skinheadkorában, hogy olasz-amerikai létére miért csatlakozott a fehér felsőbbrendűségi mozgalomhoz, amire ilyenkor az európai gyökereire hivatkozott. Amerikai kontextusban azért merülhetett föl a kérdés, mert – ahogy David Roediger történész is kifejti Colored White: Transcending the Racial Past c. kötetében (2003) – a 19. század végén és a 20. század elején az angolszász, protestáns többségi társadalom még összemosta a dél-európai bevándorlókat az afrikai-amerikaiakkal. Ez nem egyszer lincselésekbe is torkollott az olaszok ellen, vagy az egyenlő jogaik megkérdőjelezésébe. Roediger az olasz-amerikaiak későbbi átkategorizálását a közösség megjelenéséhez köti a jómódú elővárosokban – erre jó példát nyújtanak Picciolini szülei is, akik a nagyszülők chicagói bevándorlónegyedét (Blue Island) elhagyták egy elegánsabb külvárosi részért, Oak Forestért.

Akárcsak a félresodródáshoz, a kilábaláshoz is a zene segítette hozzá. Az 1990-es évek közepén nyitott egy lemezboltot, ahol nem csak skineadzenét árult, hanem – eleinte szigorúan üzleti megfontolásól – sok más underground műfajt is, köztük punkot és skát. Ennek megfelelően a vevőköre is sokszínű volt és a tözsvásárlói személyében olyan csoportokból tett szert új ismerősökre, akik addig a láthatatlan ellenség kategóriáját képezték számára. A személyes történeteik sok hasonlóságot mutattak a saját életével, így például könnyen szolidaritást tudott érezni az afrikai-amerikai tinédzserrel, akinek az édesanyja – az ő nagyanyjához hasonlóan – rákkal küzdött, vagy fiatal apaként egy meleg párral, amely gyermeket szeretett volna adoptálni.

Fotó: © BooKowski

Picciolini 1996-ban, 22 évesen szakított a neonáci mozgalommal, ami után – problémás iskolai múlttal és vastagon kitetovált karokkal – évekig nem talált munkát. A nehezen kiharcolt nagyvállalati karrier mégsem bilincselte le sokáig: 2010-ben civil szervezetet alapított, hogy segítsen másoknak otthangyni a gyűlöletcsoportokat és megindulni az életben. A chicagói központú Life After Hate szervezet ExitUSA programja – a német Exit Deutschland és a svéd Exit Fryshuset mintájára – olyan szélsőségeseket vesz célba, akikben már megszületett az elhatározás a váltásra, de nem tudnak egyedül nekivágni. A program eddig több mint 100 embernek segített eltávolodni a gyűlölet világától.

Az egykori skinheadvezér szerint „a gyűlölet a félelemben és az elszigetelődésben gyökerezik”, ezért a szervezete első lépésként mindig azt igyekszik fölmérni, hogy egy adott személyt milyen pszichológiai tényezők tettek fogékonnyá a radikális ideológiákra. Szerinte ahhoz, hogy megváltozzon valakinek a viselkedése, nem ideológiai eszmecserékre van szüksége, hanem arra, hogy őszintén beszélhessen saját magáról. A kiváltó okok változatosak lehetnek és mint Picciolini példája is illusztrálja, nem csak a rossz családi környezet állhat a háttérben. Picciolini úgy véli, hogy mindenképp kell valamilyen traumatikus tapasztalat a radikalizálódáshoz, amit Hammer Ferenc megkérdőjelezett, mondván: ő már látott „boldog gyűlölködőket is, akik azt gondolják, hogy a gyűlölet szexi.”

Az elemzőmunka eredményei időnként messzebbre vezetnek az egyéni történeteknél. A szervezet nemrég egy orosz szálakkal is rendelkező hálózat nyomára bukkant, amely több százezer hamis közösségimédia-profil segítségével szervez be fiatalokat szélsőjobboldali csoportokba. Az amerikai hatóságokhoz került ügy annak az esetnek a folyamányaként került a felszínre, hogy a Life After Hate egy 17 éves amerikai lány radikalizálódásának körülményeit vizsgálta. Egy magát a virtuális térben 23 éves idahói fiatalembernek kiadó személyről, aki iránt a lány romantikus érzelmeket kezdett táplálni, kiderült, hogy valójában Moszkvában él és már 40 is elmúlt.

Fotó: © Perspektívák

„Mindig is voltak kiszolgáltatott fiatalok. Most viszont hozzáférésük van az online kommunikációhoz” – hívta fel a figyelmet annak a veszélyére, hogy ezentúl könnyebb kihasználni ennek a rétegnek a sebezhetőségeit. Az újkeletű kihívások közt említette az ún. „alt right” jelenségét is, vagyis azt, hogy a szélsőséges eszmék ma sokszor nem a megszokott csomagolásban – tetoválások, horogkeresztek és kopaszra nyírt fejek kíséretében – jelentkeznek, hanem mérsékeltebb álcában (egy később felhozott példában ide sorolva a Jobbik cukiságkampányát is).

Picciolni ma rendszeresen kap halálos fenyegetéseket a munkája miatt – derült ki a közönséggel folytatott beszélgetése során –, de ez nem tartja vissza. Mint mondta, ugyanolyan szenvedéllyel űzi a küldetését, mint amikor a skinheadmozgalom tagja volt, amiért az életét is hajlandó lett volna föláldozni. A közönség soraiból az a kérdés is fölmerült, hogy mit gondol az amerikai neonácik életét bemutató Amerikai história X c. játékfilmről (Tony Kaye, 1998). Picciolni erős párhuzamot érez a film története és a saját élete közt, egyebek mellett mivel neki is volt egy öccse, aki fegyveres erőszak áldozata lett. Az persze más kérdés, tehetnénk hozzá, hogy a film mennyire tudja betölteni a nevelő célzatát: egy 2013-ban Debrecenben rasszista támadás miatt több mint két év börtönbüntetésre ítélt fiatal azt vallotta a bíróságon, hogy részben épp Tony Kaye rendezte produkció indította el a szélsőjobboldali nézetek felé.

B. Á.