Kétségtelen, hogy nem az idei volt minden idők legjobb VOLT-ja, mégis egy kiváló, nagyszerű fesztiválnak lehettünk a részesei június 28-a és július 3-a között a Lővér-kempingben, ahonnan elégedetten tértünk haza végül. Voltak a programban gyengébb napok is, amikor legfeljebb csak egy fellépő miatt mentünk ki a nagyszínpadok elé, de volt olyan is, hogy az egész napot ott töltöttük, és semmiképp sem mozdultunk volna el onnan, miután sikerült megfelelő helyet találnunk, ahonnan minden fontos koncertre zavartalan rálátásunk nyílt, akármekkorára duzzadt is a tömeg. Az előbbiekről, vagyis a gyengébb napokról én túl sokat nem akarok itt regélni, az utóbbiakról viszont annál is többet…
A legerősebbre mindenképp a pénteki program sikeredett. Mielőtt azonban ebbe belebonyolódnánk, rajzoljuk fel néhány szóban a soproni VOLT Fesztivál térképét. Tavaly találták ki ugyanis a szervezők, hogy egymás mellett állítják fel a két a nagyszínpadot. Így ugyan nem mehetett egyszerre a program a kettőn, viszont, amíg az egyiken zajlott a koncert, addig a másikon fel tudtak készülni a következőre. Szerelők, technikusok, roadok, zenészek…
Amikor az egyik zenekar befejezte a koncertjét, lement a „vissza-vissza!”, elhangzottak a ráadásdalok, akkor felkapcsolták a szomszédos nagyszínpad fényeit, és már kezdődhetett ott is a buli, szünet, vagyis az átállásra elfecsérelt idő nélkül. Tavaly még egymással szemben állították fel a két nagyszínpadot, így, amikor váltás volt, a közönségnek csak meg kellett fordulnia (hátra arc!), s aki a hátsó sorban állt, hirtelen az elsőbe került, aki pedig addig legelöl tombolt, azonmód hátra sorolódott. S valljuk be, kiválóan működött ez így is. Az idén viszont annyit módosítottak a felálláson, vagyis a helyszínrajzon, hogy a két nagyszínpadot egymáshoz viszonyítva kilencven fokos szögben elfordítva ácsolták meg. A Telekom Nagyszínpadot tekinthetjük a fesztivál központi helyszínének, az OTP Junior – Petőfi Rádió Nagyszínpad pedig ezzel merőlegesen épült meg. A közönségnek tehát immár csak egy fél fordulatot kellett tennie az így kialakult, a nagyszínpadok által szegélyezett térben.
Mindezt pedig csak azért mondom el ilyen részletesen, hogy az se nézzen hülyének, akinek nincs helyismerete. Mert például pénteken, július 1-én is, amikor a legerősebb programot sikerült összehozni a nagyszínpadokon, felváltva, folyamatosan zajlottak a koncertek. Kezdte a magyar Intim Torna Illegál, iszonyatos melegben, s ráadásul úgy, hogy a zenészek homlokára tűzött a nap. Következett a brit The Raven Age formáció, vagyis az Iron Maiden (őket talán már senkinek sem kell bemutatni…) idei, a The Book of Souls című turnéjára szerződtetett állandó előzenekara. Kapcsolt áruként ők tehát a sztárzenekarral érkeztek, és bizony nagyon jó, hogy magukkal hozták őket. The Raven Age – jegyezzük meg ezt a nevet, legalábbis átmenetileg. Mert azt én ma még nem tudhatom, hogy néhány éven belül kiforrnak, és valódi sztárokká válnak maguk is, vagy eltűnnek a süllyesztőben ezek a srácok. De amit ma csinálnak, az a legszebb reményekre jogosítja nemcsak őket, de minket, vagyis a közönségüket is.
Egyáltalán nem véletlen, hogy a The Raven Age lett az Iron Maiden előzenekara: kemény hangzású gitárzenéjük percről percre meggyőzőbb és erőteljesebb, ahogy egymást követik a dalok a koncerten. S mégis: az, hogy valami kemény és erőteljes, nem zárja ki, hogy ugyanakkor visszafogott is legyen egyszerre. Az együttes nem akarja mindenáron ugráltatni a közönségét, hanem hagy neki időt arra is, hogy valóban odafigyeljen a zenére, s hogy eljusson a közönséghez a dalok „üzenete”.S ha egy kicsit belegondolunk, hát ugyanezt csinálja már évtizedek óta az Iron Maiden is. A kemény metálhangzásban ők sohasem rohannak gyors számokat írni/játszani, inkább technikásan, kidolgozottan, precízen adnak időt a publikumnak mindenhez, amire a show-hoz szüksége van.
A The Raven Age tulajdonképpen öt kölyökképű londoni srác zenekara, huszonpár évesek mindnyájan, gondoljunk csak bele mekkora ajándék az nekik, amit ilyen fiatalon, pályájuk elején az Iron Maidentől kaptak azzal, hogy leszerződtették őket. Szóval a fesztiválnap ekkor már nagyszerűre váltott…
A történet folytatása egy kicsit megakad azon a ponton, hogy hogyan is kerülhet egy ilyen műsorba a Csík zenekar. Mert addig még rendben van, hogy Csík Jánosék játszanak Tankcsapda-feldolgozásokat is, de hát ez még kevés ahhoz, hogy épkézláb indoklást hozzunk ki belőle, vagy, hogy elfogadható magyarázat váljék belőle. Tény azonban, hogy ők voltak az egyetlenek, akiket az Iron Maiden felengedett a saját színpadára, a saját (akkor még ponyvákkal letakart…) díszletébe. Talán holmiféle dramaturgiai következetességet láttak a szervezők abban, hogy utánuk következett a Tankcsapda a másik színpadon. Nagyszerű koncert, remek hangulat. Akár főattrakció is lehetett volna, csak hát nem egy olyan napon, amikor az Iron Maiden az est fénypontja. De nem is akartak vetekedni vele…
Az Iron Maiden pedig ezúttal azték köntösbe öltözött. Még a Nicko McBrain dobos felszerelésén „fellépő” plüssmackót is azték göncökbe bújtatták, s nem is csak erre az estére, de az egész turnéra. A remekül felépített programban pedig Bruce Dickinson énekes még az alkalmi műsorközlő szerepét is magára vállalta azzal, hogy bemondja: Wales 3-1-re verte Belgiumot a franciaországi labdarúgó Európa-bajnokságon. Mert hát a meccsre azokban a percekben kevesen figyeltek… Aznap este volt a legtöbb látogatója az idei fesztiválnak, egyszerre harmincötezren tartózkodtunk a Lővér-kempingben. Iszonyatos tömeg volt tehát, amely jól érezte magát, és együtt bulizott. Összességében pedig száznegyvennyolcezren váltottak jegyet az idei VOLT Fesztiválra, s ez egy újabb rekord a rendezvény történetében. Akinek tehát mindezek után panaszkodni támadna kedve, az nem tehet mást: hazudik!
Szöveg: Sarnyai Ödön
Fotók: Sárosi Szabolcs
