A karlócai békeszerződéssel Magyarország nagy részén véget ért az oszmán hódoltság, a szinte lakatlan Temesköz kivételével, majd később onnan is, kivonultak a török hadak. Aztán 1916-ban, hosszú idő elteltével, 217 éve először, ismét felbukkantak az ország távoli vidékein. Ám ezúttal az Osztrák-Magyar Monarchia és a Török Szultánság kart karba öltve, vállt vállnak vetve, kéz a kézben harcolt egymás oldalán az Antant hatalmak, pontosabban Orosz Birodalom ellen.
(Török, német és osztrák tisztek Galíciában, Harp Mecmuasi, turkeyswar.com)
Olaszország hadba lépése fontos erőket vont el a Keleti Frontról, az átcsoportosítások meggyengítették a német és osztrák-magyar állásokat, az orosz hadvezetés pedig elérkezettnek látta az időt, hogy átfogó offenzívába kezdjen ellenük. Az 1916. június 4-én indult Bruszilov-offenzíva a legjelentősebb katonai teljesítmény volt az orosz fél részéről, célja a nyugati front, Verdun tehermentesítése volt, Kovel és Lemberg (ma Lviv) visszahódításával, a központi hatalmak seregeinek lekötésével. Ezek a célok teljesültek, ám a sikerekért hatalmas árat fizettek: 1 400 000 embert vesztettek, és bár megtörték az osztrák-magyar harci szellemet is (750 000 fő veszett oda), önálló hadműveletbe eztán már egyik fél sem fogott, a győzelem a sereg és az ország hanyatlásához, a „nagy októberi forradalomhoz”, majd a breszt-litovszki különbékéhez vezetett.
(Galícia elhelyezkedése, zolynia.org)
A vereség, a folyamatos hátrálás szinte azonnali beavatkozást igényelt. A német csapatok támogatása nélkül erre az időre (1916) a monarchia már semmilyen komoly eredményt nem tudott felmutatni. Ezúttal oszmán csapatok is a szorult helyzetben lévő szövetségeseik segítségére siettek, így került Galíciába, a Habsburg Birodalom legészakibb tartományába, a mai Lengyelország és Ukrajna területére a XV. Oszmán Hadtest közel 25 000 - 30 000 embere. A katonák már kitüntették magukat a korábbi harcokban: a hadtest egy részét a Gallipolinál is harcoló 19. gyalogos hadosztály képezte, amit 1916. januárjában vontak össze a 20. gyalogos hadosztállyal. A vezérkartól július 10-én érkezett a parancs, indulni kell, most azonnal, de inkább már tegnap. Az első csapatok augusztus ötödikén érkeztek Magyarországra – talán homályos ismereteik voltak arról, hova vezénylik őket, vagy a katonacsaládok kollektív tudattalanja őrzött valami emléket a helyről. A marhavagon 1945 után vált egyértelműen az erőszakos, tömeges elhurcolás szimbólumává, de már az első világháború idején is nagy számban vitt embereket a frontra, ha úgy vesszük, a vágóhídra, de legalább gyorsan. Így augusztus végére a szerelvények a teljes XV. Hadtestet is átszállították „rendeltetési helyükre”, a Zlota Lipa folyó nyugati partjára, Galíciába, a mai Ukrajna területére. Az első összecsapásokra már szeptemberben sor került: a török csapatok, szárnyaikon német és osztrák-magyar szövetségeseikkel az orosz 47-es, és 113-as, valamint a türk 3. hadosztállyal néztek farkasszemet, és akasztottak bajszot szeptember második napján. Az oroszok támadást indítottak, kissé visszaszorították a központi hatalmakat, azonban néhány napra rá az ellentámadás következtében visszavonulásra kényszerültek. A „hadiszerencse” gyorsan fordult, bár északon visszaszerezték az elvesztett területeket, délen a bekerítés veszélye fenyegetett, ezért a török csapatokat 20-30 kilométeres mélységig vonták vissza, ahol új védelmi vonalakat alakítottak ki. Gallipoli veteránjai, akik annak idején minden egyes méterért megannyi bajtársuk vérével fizettek, értetlenül álltak a döntés előtt.
(Bruszilov-offenzíva és a csapatmozgások Galíciában 1916. májusa és szeptembere között. A XV. oszmán hadtest A dél-keleti irányban húzódó Dnyeszter mellékfolyójánál, a Zlota Lipa nyugati partján foglalta el állásait augusztusban. A kép kattintásra megnő. Wikipedia.org)
A visszavonulás során súlyos veszteségeket szenvedtek, az oroszok felismerték, hogy az adott frontszakasz meggyengült, ezért erőiket oda összpontosították. A folytonos támadások hatására a 20. hadosztály kötelékébe tartozó 61-es ezred tartalékok hiányában szeptember 16-ára az összeomlás, felmorzsolódás, megsemmisülés szélére került. Felmentésükre német és további török csapatok érkeztek, és ez volt a háborúban az első alkalom, hogy a két nemzet összehangolt „akcióban” vett részt. A közös szenvedés, fájdalom összekovácsolta, bajtársakká tette a különböző nációk katonáit, és még nagyobb tisztelettel, barátsággal, megbecsüléssel tekintettek eztán egymásra. Szeptember 30-án az oroszok még egy újabb támadást indítottak, s ahogy az addigra megszokottá vált, súlyos harcok és veszteségek árán el is foglaltak egy magaslatot, de megtartani már nem tudták, így a nap végére szinte minden visszaállt az eredeti állapotába – kivéve a halottakat, ők nem támadtak fel, a harcmezőn, vagy a lövészárkokban maradtak. A front az ezt követő hónapokban elcsendesült, téli álomba merült, csak kisebb villongások zavarták meg a nyugalmat, a felek erőt gyűjtöttek a tavaszi hadjáratra. A cári csapatok aztán január végén, februárban, márciusban és áprilisban is sikertelenül próbáltak áttörni a török vonalakon. Április 10-én titkosított üzenet érkezett az oszmán főparancsnokságról, ami a XV. hadtest kivonását és átcsoportosítását helyezte kilátásba – a britek más frontokon, Szíriában, és Irakban is szorongatták a török erőket, a hazának erősítésre volt szüksége. Parancs végül májusban érkezett, az első csapatkivonások június 11-én kezdődtek, és 1917. július 7-ére a 19. hadosztály már Törökországban volt. Az oroszok eközben egy nagy, átfogó támadásra készültek, ami június 29-én meg is indult. Az offenzíva azonban hamar kifulladt, hiába vetettek be friss erőket, finneket, szibériai csapatokat, és mérges gázt is, a német-osztrák-magyar-török erők átvették a kezdeményezést, és hosszú idő óta először ellenséges területre léptek. A 20-as hadosztály még aktívan kivehette a részét a visszavonuló orosz csapatok felmorzsolásából, aztán megálljt parancsoltak nekik, és augusztus 22-ére kivonták őket a frontról. Szeptember 26-ára újra hazai földön jártak.
(Visszavonuló oroszok, illusztráció, www.firstworldwar.com)
A török háborús emlékezet jobban meghatározza a Gallipoli ütközetet és a sarıkamışi tragédia képe, Galícia kicsit elhomályosul, de legalább nem felesleges küzdelemként és véráldozatként jelenik meg, hanem katonáik rátermettségét bizonyítja. Azt olvasták ki az esményekből, hogy amennyiben azok megfelelő ellátmánnyal és eszközökkel rendelkeznek, felveszik a versenyt a szövetséges németekkel, és derekasan helyt tudnak állni. A XV. hadtest Galíciában közel 25 ezer embert vesztett, és 10 ezerre tehető a hadifoglyok száma, akiket az oroszok távoli területekre hurcoltak. Magyarországon a török katonai parcella őrzi a mártírok emlékét, 2001-ben emlékoszlopot avattak, és díszkaput is. Az Új Köztemetőben 480 bajtársuk mellett 11 ismeretlen török katona nyugszik. A sérültek gondozásából a kortársak is kivették a részüket, a kórházakban nagy figyelmet szenteltek nekik, és emléküket, amint látható azóta is aktívan ápolják, és nagy tiszteletben tartják. Béke poraikra.
Források:
A képek és a szöveg elsődleges forrása a Turkeyswar.com. Érdemes felkeresni az oldalt további Törökországot érintő első világháborús képekért, érdekességekért, információkért.
