Az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg Tóbiás Krisztián, a délvidéki magyar irodalom fiatalabb nemzedékéhez tartozó költő sorrendben harmadik kötete. A bánsági Csókán született szerző már évek óta Balatonfüreden él, az EX Symposion szerkesztője volt, de emellett egy saját vállalkozást is működtet. Munkát keresve érkezett Magyarországra, és már épp arra készült, hogy hazatelepedjen, amikor egy szerelem mégis itt tartotta. Azt mondja, magában hordja otthonát, a szülőföldjétől talán nem is tudna, de semmiképp sem akar elszakadni, s mégis, ahhoz fogható kötődéseket, mint amiket egykor a vajdasági kis faluban érzett, mostanában Balatonfüreden tapasztal: „Itt van valami a levegőben, ami máshol nem volt. Valami, amitől jó itt lenni” – mondja. A magyar állampolgárságra tíz évet kellett várnia, de mint mondja, „országról, jogról beszéljen az, akinek ez számít valamit”. Az interjúban kitért arra is: kötetei a vajdasági zEtna kiadónál jelennek meg, s nem is gondolt arra, hogy magyarországi cégnél házaljon kézirataival.

– A hetvenes évek végén, még a régi Jugoszláviában születtél. Milyen hatások értek, milyen lehetőségek fogadtak akkoriban?

– A hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje, a nagy Jugoszlávia végórái voltak, de kisgyerekként természetesen ebből semmit sem éreztünk. Lehet, hogy ma már furcsán hangzik, de a felvonulásokat, munkaakciókat, kirándulásokat a második világháború hőseinek emlékműveihez, mind teljesen pozitív élményként éltük meg. Valójában egész napos foglalkozás volt tanulónak lenni, és ez jó volt. Boško Buha, a második világháborúban hőssé vált kis kézigránátos partizánfiú, a Kragujevácon a nácik által kivégzett kisdiákok történetei, bár ez az ideológiai nevelés kezdete volt, mégis az együttérzés mellett olyan alapvető erkölcsi normákat nevelt belénk, amelyek alapvetően meghatározzák a generációnkat. Nem hallottunk semmit sem a nyilasok, sem a partizánok vérengzéseiről, csak éltünk a saját kis közegünkben, ahol természetes volt, hogy a magyarok szerbül tanulnak, a szerbek meg magyarul. Más, határon túli területekkel ellentétben, Vajdaságban jó volt magyar gyereknek lenni. Majd jött a tíznapos szerb-szlovén háború 1991 nyarán. Ez a legkorábbi emlékem a balkáni háborúról. Szüleimmel, testvéremmel ültünk a tévé előtt és nem akartuk elhinni, hogy ez megtörténhet. De megtörtént és attól a pillanattól kezdve minden megváltozott. Kezdetben csak a szerbek és a magyarok kezdtek elszigetelődni egymástól, majd később még nagyobb szeparáció következett be a hirtelen gombamód szaporodó politikai pártok miatt. De nem szeretném túlpolitizálni a mondandómat, csak azt szerettem volna ezzel érzékeltetni, hogy gyerekként, nem ismerve az előzményeket, egyik pillanatról a másikra kerültem egy, az ideális látszatát keltő világból egy másikba, ahol a különböző politikai csoportosulások hatalmi helyzete szabta meg a lehetőségeket.

– Okozott mindez valamiféle törést benned?

– Szándékosan nem beszélek pártokról, és főleg azt szeretném kerülni, hogy egyfajta magyar-szerb kontextusba helyezze bárki is mindezt, mert ebben az „új világrendben” már nem lehet jóra és rosszra, feketére és fehérre felosztani az ideológiákat, mindenkinek akkor jó, amikor rá kerül a sor. És akkor most térjünk rá konkrétan a lehetőségekre. Egyszerű munkáscsaládban nőttem fel, szüleim nem voltak sem A párt, és később semmilyen más párt tagjai, tehát úgymond mindenféle hátszél nélkül kezdtem írással foglalkozni. Szándékosan nem mondok irodalmat, mert az olyan komolyan hangzik, és én ezt nem akarom annyira komolyan venni. Az első verseskötet, amely a kezembe került, a vajdasági költők gyermekverseinek antológiája, a Messzike volt. Tehát a kötelező Petőfi- és Arany-versek mellett elég korán Tolnai Ottót, Fehér Kálmánt, Utasi Máriát olvastam, és természetesnek tűnt, hogy a felezőnyolcason túl is van költészet. Úgy gondolom, hogy nekem abban az időben lehetőségként elég volt annyi, hogy a lucapogácsából összegyűjtött aprópénzen két táska könyvet tudtam venni.

– Indulásod nagyrészt a legnehezebb időszakra esett, amikor jelentősen beszűkültek a publikációs lehetőségek Vajdaságban magyar nyelven. Milyen perspektívák álltak előtted, hol tudtál megjelenni?

– Középiskolás koromban, az első osztály végén szervezték meg Szabadkán az első Kosztolányi Dezső irodalmi tábort, ahová azért jelentkeztem, mert egy barátom rábeszélt, hogy menjünk el két hétre Szabadkára bulizni. Végül ő otthon maradt, én elmentem. Ott a tábor egyik szervezője, Mihályi Katalin fogta az egyik írásomat, és elvitte a vajdasági ifjúsági folyóirat, a Képes Ifjúság főszerkesztőjéhez, és az írás a szeptemberi számban meg is jelent. Ennyi a történet. Hogy hol tudtam volna megjelenni, hol nem, arról fogalmam sincs. Lehet, hogy van, aki meg tudja magyarázni, hogy mért ír. Én nem. Nem azért, mert nyomtatásban szeretném viszont látni az írásaimat, nem azért, mert a gondolataimat szeretném másokkal megosztani, nem azért, mert ebből akarok megélni... Nem tudom, az írással annakidején és most sincsenek terveim. Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy mivel nem kerestem publikációs lehetőségeket, nem is tudom, hogy milyenek lettek volna. Abban az időben én nem beszűkülő lehetőségeket láttam, inkább az volt a helyzet, hogy ha adódott egy lehetőség, akkor éltem vele.

– Sok minden mással is foglalkoztál, színházzal és zenével is. Mi lett mindezzel? Vannak még ilyen projektumait, terveid, ötleteid?

– Nem szeretek különálló művészeti ágakról beszélni. Mondhatnám, hogy minden mindennel összefügg. Számomra a művészeti ágak csak kifejezési formák, és az egy áldott nagy szerencse, hogy lehetőségem van válogatni, hogy mit hogyan tudok a legjobban kifejezni. A zenével kezdődött minden. A gyerekszoba fala tele volt ragasztva mindenféle poszterekkel, és a bátyámmal sokszor játszottuk azt, hogy ő feltett egy bakelitet, nekem meg ki kellett találnom, hogy melyik poszteren van az együttes. Később, amikor serdülni kezdtem, láttam egy filmet Elvis Presley életéről, és gyorsan konstatáltam, hogy ha megtanulok három akkordot, akkor nem lesznek csajozási gondjaim. Hát megtanultam azt a három akkordot, majd még hármat, és lassan előkerültek a zeneelméleti szakkönyvek stb. Az 1999-es NATO-bombázások ideje alatti esti áramszüneteket én már arra használtam, hogy verseket zenésítsek meg. Természetesen azt hittem, hogy feltaláltam a spanyolviaszt, csak később hallottam a Kalákáról, Sebő Ferencről és a többiekről. Ekkor ismét Mihályi Katalin szervezett nekem egy koncertet Csantavéren, és a következő nyáron már meghívást kaptam a Tanyaszínházba, mint zenész. És ekkor jött a színház. Végignézhettem, hogy a nyomtatott papírból miként lesz élő, eleven valóság. A következő évben már a középiskolások művészeti vetélkedőjére jelentkeztem a József Attila Szabad ötletek jegyzéke című írásából készült monodrámával. A legjobb rendezésért és a legjobb férfi főszerepért járó díj után egyértelmű volt, hogy a Színművészeti Akadémián folytatom a tanulmányaimat. Időközben egyre fokozódott a gazdasági helyzet és két év után már nem tudtuk tovább fenntartani az újvidéki albérletemet, és nem tudtuk fizetni az egyéb költségeket, ezért otthagytam az akadémiát. Terveim nincsenek, harmincon túl az ember már ne tervezzen, hanem csináljon valamit.

– Mikor és hogyan kerültél Magyarországra? Mi volt az a döntő tényező, ami miatt úgy döntöttél, hogy áttelepülsz és itt kezdesz „új életet”?

– A kötelező katonai szolgálat után próbáltam munkát keresni, de nem sok lehetőség volt, ahol meg akadt volna, ott nem vettek komolyan. Nem tudták elképzelni, hogy az, akiről eddig az újságban olvastak, most egy konzervgyárban szeretne dolgozni. Emellett még a – ki tudja hányadik – nagy szerelmemmel történt szakításom is közrejátszott abban, hogy elgondolkodjak azon, hogy talán valahol külföldön kellene szerencsét próbálnom egy időre. Én nem áttelepülni akartam, nem új életet kezdeni, csak egy kis időre új környezetbe kerülni. Huszonévesen én még nem akartam semmilyen életet kezdeni, élni szerettem volna, megtapasztalni minél több mindent, és közben jól érezni magam. Veszprémben, Szegi Júlia, vajdaságból áttelepült magyartanárnő segítségével sikerült munkát találnom a kórházban, ahol először a baleseti sebészet intenzív osztályán, majd később a szeptikus részlegen dolgoztam, mint segédápoló. Gyorsan tudatosult bennem, hogy ismét szerencsém volt. Bozsik Péter, Fenyvesi Ottó és még sokan mások, vajdaságiak közé kerültem. Valójában azok közé, akik, ha nem alakult volna ki az ismert balkáni helyzet, irodalmi szempontból a közvetlen elődeim, példaképeim lehettek volna. Én szeretem a folytonosságot, azt a változást, amelyben tudom, hogy honnan jövünk, hol tartunk, és ez a vajdasági irodalomból hiányzott. Nem mondok újat azzal, hogy az egykoron független értelmiség, vagy beállt a politikai mókuskerékbe – merem remélni, hogy csak egzisztenciális okokból –, vagy elhallgattatták, vagy emigrált. Veszprémben tehát sikerült olyan alkotók közé kerülnöm, akiktől tanulhattam, és akik segítségével többé válhattam. Másfél év után munkát kaptam a zalaegerszegi Hevesi Sándor színházban, és egy évadot végigdolgoztam Bereményi Gézával, Eperjes Károllyal és még sok más fantasztikus színésszel, rendezővel. Amikor a szakmai fanatizmus szóba kerül, mindig Szamócát szoktam emlegetni, amint sétál Zalaegerszeg utcáin és közben a szövegkönyvét olvassa, fel se néz. Ezek olyan apróságok, amelyek másnak talán fel sem tűnnek.

– Bozsik Péter és Fenyvesi Ottó nevét említetted. Ők ketten az egykori, régi újvidéki Új Symposion folyóirat vezéregyéniségei voltak, majd Veszprémben letelepedve ennek folytatásaként hozták létre az EX Symposion című lapot, amelyikkel ti is kapcsoltban állsz. Mit jelent a számodra az EX , hogyan jött létre ez az együttműködés?

– Kapcsolatom az EX Symposionnal még Veszprémbe érkezésemkor kezdett kialakulni, majd miután Zalaegerszegről Alsóörsre költöztem, először a lap tördelője, majd ezzel együtt a grafikai szerkesztője, és végül felelős szerkesztője lettem. Ez viszont egy kicsit háttérbe szorította az írást. Mire végigverekedtem magam a lap működéséhez szükséges pályázatokon, elment a kedvem az írástól. Valójában nemrég, egy szakmai önéletrajz összeállításakor tudatosult bennem, hogy minden vagy előtte, vagy utána történt.

– Menyire kötődsz a szülőföldedhez? Milyen gyakran jársz haza?

– Én Csókán nőttem fel, egy bánáti kisvárosban, ott szereztem az első tapasztalataimat, ott estem át azokon a gyermeki nagy rácsodálkozásokon, amelyek még mindig a legmélyebb alapjait képezik az írásaimnak. Nem kötődöm a szülőföldemhez, hanem az vagyok. Részem az is, csakúgy, ahogy lassan részemmé válik Balatonfüred. A jó dolgok megférnek mind egymás mellett. Van, amikor gyakrabban járok haza, van, amikor ritkábban, ez általában a szabadidőmtől függ, és természetesen szinte mindenkivel ott folytatjuk, ahol az utolsó beszélgetésünkkor abbahagytuk, függetlenül attól, hogy ez a múlt hónapban, vagy tíz éve történt.

– El lehet szakadni a szülőföldtől? Vagy az emberben mindvégig megmarad egyfajta kettőség? Kettős életet élsz?

– Lehet, hogy el lehet szakadni a szülőföldtől, de én nem akartam, és nem akarok ma sem. Kettősséget sem érzek. Csókán születtem, Balatonfüreden élek, ez nekem olyan, mintha egy nagyváros egyik és másik széléről beszélnénk. Erre a kérdésre leginkább egy Szűgyi Zoltán-idézettel tudok válaszolni:

„Ha magadba zártad a tájat,

a kertet, az udvart, a házat,

az utat, a folyót, a fákat,

magadban hordod otthonod.”

Bárhová is mentem eddig, mindig otthon tudtam lenni, mert, és ez lehet, hogy másoknak egy kicsit zavaró is volt, mindig megtartottam magam körül egy olyan intim burkot, amelyen belülre csak azokat engedtem be, akik ugyanannyira toleránsak voltak amennyire tőlem elvárták, hogy toleráns legyek. Nem éreztem magam soha sem kisebbségnek, sem többségnek, sem bennszülöttnek, sem emigránsnak. Ez volt, akit zavart, de ilyen vagyok, aki ezt nem hajlandó elfogadni, az nem fogadja el, ettől én nem éreztem rosszabbul magam. Ahogy apám szokta mondani, aki nem csenget be, azt nem kell kikísérni.

– Érezted magad valaha is „migránsnak”? Voltak nehézségeid az áttelepülésnél, az állampolgárság megszerzésénél?

– Én nem emigráltam Magyarországra, hanem vendégmunkásként jöttem át, és a mostani visszahonosítási lehetőségig nem is kérvényeztem a magyar állampolgárságot. Pontosan tíz év ittlét után kaptam meg az állampolgárságot. Valójában én már épp készülődtem vissza Vajdaságba, amikor megismertem a feleségemet, és ez változtatott meg mindent. A megismerkedésünk után kezdődött egy hosszú harc a jogszabályokkal és a mindenkori kormánnyal, mert hát, ugye, a jog nem ismeri a szerelmet, ez utóbbi meg, mint tudjuk, nem ismer határokat. Az utóbbi néhány év így telt el, legálisan vagy illegálisan, de folyamatosan itt voltam Magyarországon. Az anyaország kifejezéssel is nekem az a gondom, hogy éveken keresztül harcolnom kellett azért, hogy itt maradhassak, és ez ezen a ponton sántít. Anyám engem soha nem akart kitoloncolni a lakásunkból. De országról, jogról beszéljen az, akinek ez számít valamit. Én magyar nyelvterületen éltem és élek, mert anyámtól magyarul tanultam meg beszélni – és pont.

– És hogyan éled meg Balatonfüredet, mennyire kötődsz hozz? Ez csak egy lehetséges élettér a sok közül, vagy valóban „otthon” érzed magad itt is? Mennyire fontos neked a helyi jelenlét?

– Balatonfüred lassan kezd egy biztos ponttá válni. Itt van valami a levegőben, ami máshol nem volt. Valami, amitől jó itt lenni. Ezt az érzést korábban a szülővárosomban éreztem, meg most itt.

– A költészetben kik voltak rád a legnagyobb hatással? Meg tudsz jelölni olyan szerzőket, akiket valamilyen szinten az ideáljaidnak tartasz?

– Ezt hosszú lenne felsorolni, hatással volt rám mindenki, akit olvastam. Másokkal ellentétben én nem szeretek sokat olvasni, viszont amit elolvasok, azt szeretem megrágni, megízlelni és hosszú ideig elidőzni egy-egy gondolat, vagy kép fölött. Mint mondtam már, szeretem tudni, hogy honnan hová. Ezért sok vajdasági, Trianon előtt és után vajdaság területén alkotó szerzőket olvasok, de konkrét ideálokat nem tudok megnevezni. Néhány olyan nevet viszont meg tudok említeni, akiktől sokat tanultam. Az első a sorban Jókai. Ennek az a története, hogy mi az iskolában a szerb illetve a nagy-jugoszláv történelmet tanultuk, a magyar történelem valahol széljegyzetként szerepelt a tantervben. Nagyapám eleinte csak mesélt Mátyás királyról, Dobzse Lászlóról (ő volt a kedvencem a lacikonyha miatt J), majd később kezembe nyomta Jókai A magyar nemzet története című könyvét. Így, szerencsémre, nem száraz történelmet kellett tanulnom, hanem az irodalom, a történelem és a néprajz egy jóízű keverékét olvashattam. Valahol ezt a sokoldalú irodalmat tartom én egyfajta ideálnak. Később Cs. Simon István költővel sokat jártuk Vajdaságot, én gyerekként csak elkísértem a könyvbemutatóira, és útközben szinte minden fáról, bokorról, dombról, romról tudott valami történetet, legendát. Ezek a történetek nagy hatással voltak rám. Ugyanúgy, ahogy Jókainál, itt is keveredtek a történelmi tények, a legendák és természetesen az írói fantázia. Később már Veszprémben, Bozsik Péter volt az első, aki nem a vállamat veregette, hanem a maga nyers módján elmondta a véleményét az írásaimról. És valahol épp ez hiányzott ahhoz, hogy továbblépjek. Ezután született meg az a ciklus, amely a Ver/sec kötet anyaga lett. Több kritika a kötet egyik negatívumaként említi, hogy nem egy egységes homogén ciklus ez a kötet. És ezzel egyet is értek. Viszont nem is akart homogén lenni. Ezek a versek kísérletek, szabadvers, kötött formák, képversek összessége, amelyek egyetlen célja az volt, hogy a saját lehetőségeimet, korlátaimat felfedjem, elsősorban magam előtt. Hogy mégis kötet lett belőle, az Beszédes Istvánnak, a zEtna Kiadó mindenesének köszönhető. Kéziratot kért és nekem csak ez volt.

– Annak ellenére, hogy Magyarországon élsz, köteteid vajdasági könyvkiadónál jelennek meg. Ez is a szülőföldhöz való kötődés egyik formája? Nem gondolkodtál még azon, hogy szeretnél magyarországi könyvet, itteni kiadónál?

– Mindhárom kötetem a zEtna Kiadónál jelent meg. Ez nem kötődés, és az az igazság, hogy eszembe sem jutott más kiadóhoz fordulni. A zEtna nekem elsősorban nem kiadó, hanem egy műhely. A könyvkiadás csak egy végtermék. Az én generációm, a kilencvenes években kialakult helyzet miatt nem tudott olyan műhelyeket, alkotóközösségeket létrehozni, mint például az egykori Új Symposion egymást követő nemzedékei, mi a zEtnát használjuk közös pontként, egy virtuális alkotóműhelyként, és ez nekem tökéletesen megfelel. Semmi kedvem pénzügyekkel, irodalmi kasztokkal, divatokkal, elvárásokkal foglalkozni, ezért ragaszkodom a kiadómhoz. Ezt a függetlenséget sajnos egyetlen más kiadónál sem tapasztaltam.

– Honnan jött a Túliratok ötlete? Mi motivált, amikor összeválogattad a feldolgozandó verseket?

– A Túliratok alapötlete a zEtna egyik irodalmi játéka volt, amelynek lényege csak annyi, hogy József Attila Sárga füvek című versét kellett a szerzőknek „túlírni”, saját szavaikkal kibővíteni. Ebben a játékban én már nem is tudom, hogy miért, de nem vettem részt, viszont elkezdett foglalkoztatni az ötlet. A Vasjani című kötetem után egy kicsit megtorpantam. Nem szeretek csak úgy a vakvilágba írni. Nekem alapkoncepció kell, amelyre majd egy könyvnyi méretű versciklus épül. Elkezdtem dolgozni a Túliratokon. Nem válogattam, ami elém került, és megmozgatta a fantáziámat, azzal elkezdtem foglalkozni. Nem értelmezni és hozzáírni akartam, hanem elindulni az első sorral és eljutni a második sorig. Nehéz ezt megmagyarázni, pontosan még nem sikerült, de nem is ez a dolgom.

– Azt látom, hogy a kötet korpuszának legnagyobb része vajdasági szerzők műveire reflektál. Mondhatjuk ez egyfajta szellemi közösséget jelent, a földrajzi távolság ellenében?

– Ennek az egyetlen oka, hogy főleg vajdasági szerzőket olvasok, nem távolságról van szó, hanem egyfajta bánáti keményfejűségről. Nem az érdekel, hogy melyik könyv kapott jó kritikát, és nem érdekel, hogy kiket divatos olvasni. Egy könyv vagy elém kerül, vagy nem, vagy elolvasom, vagy nem. Egy példa: Kosztolányi. Ha Vajdaság, ha Szabadka, akkor Kosztolányi. Én Kosztolányitól csak azt olvastam, amit az iskolában muszáj volt. Hogy miért? Nem tudom. Hogy jó költő, azt nem vitatom, nincs is semmilyen alapom erre, egyszerűen csak még nem került rá a sor.

Sarnyai Ödön