Ahogy az lenni szokott a problémás politikai és gazdasági környezetekben, a fehérorosz művészi világ állapota szörnyű volt a Szovjetunió felbomlása után. Az örök elnök totális kontrollja alatt a kortárs művészet jobb esetben semleges, rosszabb esetben nemkívánatos volt, illetve most is az. A művészet felfogás igen konzervatív, az újítókat nem nézik jó szemmel. Csakúgy, mint évtizedekkel ezelőtt, a kifejezés szabadsága most is csak álom. A gyengélkedő gazdaság pedig végképp pontot tesz a dolog végére: az állami szerveknek nincs pénzük, a művészetekre sem, ami még a politikailag semleges művészeket is nehéz helyzetbe hozza.

Így történt, hogy Nagyezsda Hadun és férje nem sokat hezitált, amikor megkapták a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetem Visegrád ösztöndíját, hanem összecsomagoltak. A belorusz egyetem elhagyása botrányszámba ment, mivel ott nem nézik jó szemmel a kivándorlást, így a pár tisztában volt vele, hogy hidakat éget fel maga mögött. “Azzal a tudattal mentünk külföldre, hogy ha nem jön be Budapest, nem fognak visszafogadni az akadémián.” Az Európa megismerésének lehetősége fölött érzett izgalom végül úrrá lett a félelmeken.

Nagyezsda budapesti élete tele volt küzdelmekkel, diákként és bevándorlóként egyaránt. “Mégse bántam meg a kiköltözést: tudást adott, tapasztalatot, és a nagyobb álmok lehetőségét” – mondta.

Nagyezsda és férje abban az örömben részesült, hogy az egyik galéria kiállítja képeit, sőt, külföldi kiállításaik is vannak, olyan eredmények, melyek bajosan sikerülhettek volna Fehéroroszországban. “Itt nagyon sok lehetőség van Minszkhez képest, és most, hogy látom, hogy a céljaim elérhetőek, megadatott az előrelépés esélye is. Persze energiát kell bele fektetni, de legalább nincsenek már azok a leküzdhetetlen akadályok előttem.”