Avagy: meddig érzi magát idegennek a messziről jött ember, vagyis a bevándorló, és mikor jön el a pillanat, amikor már szükségét látja az aktív társadalmi-közéleti szerepvállalásnak is új hazájában?

Messziről jött ember azt mond, amit akar – tartja a régi szólás-mondás, vagyis ha elég élénk a fantáziája, az idegen szinte bármit elhitethet magáról az új – befogadó – környezetével, amelyik abból a hátrányos pozícióból indul, hogy jószerével esélye sincs ellenőrizni a jövevény szavait, sztoriját, történeteit, legyenek azok bármennyire is fantasztikusak, illetve hitelesnek tűnőek az avatatlan hallgatóság számára. Szemfényvesztők Kánaánja! Vagyis akár münchauseni magasságokba is emelkedhet bárki, s ennek majdan csak a személyes jó ízlése szab határt. Ilyen esetekben a kapcsolatok, a kommunikáció egyik legfontosabb alapja a bizalom.

Több szempontból megközelítve és elemezve a helyzetet, valami ilyesmire utalt a régiek tapasztalata.

Igazán hátrányos helyzetet azonban csak a bizalom elvesztése teremthet.

Azt pedig már Danilo Kištől, az apja révén felerészben magyar zsidó, édesanyja családja által pedig – a másik felerészben – montenegrói származású nagyszerű írótól tudjuk, hogy: „Ha egy hazugságot sokáig ismételgetnek, a nép hinni kezd benne.”

A szemfényvesztő is ismételgetheti történeteit a végkimerülésig, fantazálhat súlyos dolgokról, politikai atrocitásokról és üldöztetésekről, aki nézi néhanapján a televíziót, vagy olvassa a híreket, könnyűszerrel összeguberálhatja a mindig megható, és minden helyzetben megfelelő közhelyeket. A szemfényvesztő legnagyobb fegyvere pedig az önbizalma, a magabiztossága, ettől válik meggyőzővé olyan pillanatokban is, amikor a legnagyobb hülyeségeket hordja össze. Manapság azonban már nagyban megnehezítheti a dolgát az internet, a fejlett telekommunikáció, a világháló segítségével ugyanis szinte pillantok alatt ellenőrizhető bármi.

A régiek bölcsessége ezzel tulajdonképpen még nem is számolhatott. (A szólás-mondás is hátrányos helyzetből indult.)

De ezek csak mérföldkövek az integráció felé vezető úton. Ugyanis a messziről jött embernek szembesülnie kell azokkal az előítéletekkel is, amelyek pont az ilyen hagyományos berögződésekből, a régiek tapasztalataiból táplálkoznak befogadónak remélt közegében. Mert addig még rendben is van minden, amíg a bizalmatlanság még érthető fokán és tolerálható, eltűrhető mértékével igyekeznek kiszűrni közülünk a szemfényvesztőket, kínossá akkor válik majd igazán a dolog, amikor általánosítanak, és mindnyájunkban ugyanazt a Münchausen bárót látják.  És ezért megnehezítik a dolgunkat…

Ez egy határozottan kontraproduktív jelenség. Ha másért nem – hogy most mélyebbre ne menjünk hirtelen –, hát azért, mert a bevándorló mindaddig bizonytalanul mozog az új hazájában, amíg befogadó környezete nem biztosítja számára az önbizalmat, a lehetőséget arra, hogy magabiztos legyen. Szemfényvesztés nélkül. Amíg nem érezheti úgy magát, hogy az ország társadalmi folyamatainak már ő maga is a részese, a politikai játszmák az ő bérére is mennek, a mozgósító jelszavak neki is szólnak.

És így tovább…

Ha részben is, de ez még mindig a bizalom kérdésköre.

Mindezeket a gondolatokat pedig csak hevenyészett témafelvetésnek szánom itt, mintegy vita-, illetve gondolatindítónak ahhoz, hogyan találja meg a helyét, hogyan ismeri fel lehetőségeit, hogyan kamatoztathatja képességeit egy-egy bevándorló, miután már letelepedett új hazájában, mondhatni megállapodott, van munkája, családot alapított, rendezte lakhatási körülményeit, saját erejéből biztosította megélhetését.

És megszerezte az állampolgárságot.

A nagyrészt viszonylag ellenséges jogi környezetben. (Számunkra, határon túli magyarok számára ezt a folyamatot jelentősen megkönnyítette, a jogi környezetet elfogadhatóbbá és barátságosabbá tette az egyszerűsített honosításra vonatkozó, nemrég meghozott törvény. Ellenben mi, akik már közel egy évtizede élünk ebben az országban – nagyon sokan vannak, akik ennél jóval hosszabb ideje is –, még ugyanazt a procedúrát csináltuk végig, mint a világ másik végéről érkezett, a magyarsághoz semmilyen szinten sem kötődő bevándorlók. S amelyik az új jogszabály ellenére is változatlan maradt a távol-keletiek, az afrikaiak, a dél-amerikaiak, de hogy ne menjünk ilyen messzire, az oroszok, ukránok számára is.)

Az állampolgárság megszerzését külön kell hangsúlyoznunk, ugyanis ez az egyik legnagyobb változás egy-egy bevándorló életében, akármennyire is megszokta már, akármennyire is beilleszkedett addigra új környezetébe – és az sem mellékes: akármennyi adót fizetett be már az addigi itt tartózkodása alatt is a magyar államnak. Mert jogilag lényegében csak ettől a pillanattól számít teljes értékű polgárnak, egyenrangú embernek; és ezzel a hivatalos aktussal veszíti el másodrendű státusát, vagyis csak ekkor szabadul meg a másodrendű, hátrányos helyzetétől – szinte az élet minden területén. Még ha szépen cifrázva a szavakat, a hivatalos szervek, a politikum ezt, így kimondva, sohasem fogja nyíltan elismerni. A hátrányos jelleget teremtő, megkülönböztető helyeztet ugyanis, minden tagadás ellenére, épp ezek a hivatalok gyakorolják, és a törvényhozók szentesítik.

Egy bevándorlónak, egy külföldi állampolgárnak Magyarországon – ha nem turista, vagy világutazó, aki csak néhány napot tölt el itt, hanem tartósan itt él, itt tartózkodik, és igen, itt fizet adót – gyakorlatilag az élet minden területén, a legelemibb, leghétköznapibb ügyintézésben is többszörösen kell megküzdenie mindenféle akadályokkal. A munkavállalási engedély megszerzése külön bonyodalom, s ráadásul az egymásnak (mellesleg kifejezetten gyakran…) ellenmondó jogszabályok, törvények és rendeletek, olyan lehetetlen helyzetet teremtenek, amelyben lényegében kizárt a lehetősége, hogy minden kritériumnak megfeleljen a kérvényező. A munkaügyi hivatalok munkavállalási engedélyt csak D típusú, munkavállalásra feljogosító vízummal rendelkező, harmadik országbeli személyeknek adhatnak ki, ellenben a külföldi magyar nagykövetségeken, illetve konzulátusokon csak azok kaphatnak ilyen vízumot, akik rendelkeznek munkavállalási engedéllyel. No ezt az ellenmondást oldja csak fel nekem valaki nagyon gyorsan!

Nem várok! J

Az ügyintézést tehát lehetetlenség úgy lebonyolítani, hogy annak valamelyik pontján az ember ne szegje meg a szabályokat, ne ütközzön a hivatalok által emelt falakba. De, hogy egy sokkal érzékletesebb, egy sokkal profánabb példát is mondjunk: a mobiltelefon. Ilyet, ugye, ma már mindenki használ… Most akkor képzeljük el azt, hogy egy bevándorló, amíg nem intéződött el véglegesen a státusa (ami éveket jelent…) egyszerűen nem vásárolhat előfizetéses mobiltelefont trükközés nélkül. Ugyanis a külföldi állampolgár természetszerűleg nem rendelkezhet lakcímkártyával, anélkül pedig egyetlen szolgáltató sem áll vele szóba. A banki kölcsönökre irányuló kérelmeket a pénzintézetek mérlegelés nélkül dobják vissza – ha egyáltalán befogadják… Autót, járművet így tehát csak készpénzért vásárolhat a bevándorló, ami mondjuk, elsősorban akkor kínos, ha munkába járáshoz lenne szüksége erre, hiszen ez már a megélhetését veszélyezteti, amit ugyancsak többszörösen igazolnia kell mindenféle ijesztően hivatalos papírokkal. S még tovább bonyolítja a dolgokat, ha a messziről jött embernek kiskorú gyermeke van, ugyanis a csemetékre vonatkozó jogszabályi kitételek meg aztán végképp viszonylagosak, felületesek, átláthatatlanok és áttekinthetetlenek, s a legtöbb esetben csak az ügyintéző jóindulatától függ, hogy elfogadja-e a bemutatott dokumentumokat, vagy még legalább tíztonnányi – hangsúlyozottan: semmitmondó! – papírhulladék legyártására és beszerzésére kötelezi a kérvényező szülőt.

A ma már javarészt közhelyes példákat pedig még oldalakon át lehetne sorolni.

És akkor még nem is beszéltünk a hosszadalmas és lényegét tekintve teljesen értelmetlen várakozásokról a bevándorlási hivatal irodáiban, a számtalan megalázó helyzetről okmányirodában, postán, bankban, az élet minden területén.

Mindezek után az egyik legnagyobb változás, ami a messziről jött ember életében bekövetkezhet, hogy elveszíti másodrendűségi státusát. Vagyis teljes jogú állampolgár lesz. A szavazati jog a legtöbbek számára mellékes, de mégis jelképes értékű: hiszen ez jelenti azt, hogy most már beleszólhat új hazájának, befogadó környezetének ügyeibe. Ugyanis azoknak az állampolgársági eskü letételével automatikusan a részéve vált.

Mire elérkezik ehhez a ponthoz, a messziről jött ember már annyi frusztráló élményen, hátrányos megkülönböztetésen esett át, hogy még évekre lesz szüksége ahhoz, hogy megszabaduljon ezektől, hogy felszabadultan viselkedjen, hogy megjöjjön az önbizalma, és elkezdje az eredeti hazája után most ár ebben a másik, befogadó otthonában is teljes értékű polgárnak, teljes értékű embernek érezni magát.

Éppen ezért kérdem: mikor jön el az a pillanat, amikor a letelepedett bevándorló a családján és a munkáján, valamint a megélhetésén túl, immár úgy érzi, hogy igenis van jelentősége a társadalmi-közéleti, talán még a politikai szerepvállalásának is? Hogy részt vegyen tüntetésen, hogy csatlakozzon mozgalmakhoz, hogy aktívan bekapcsolódjon egy-egy kampányba, hogy aláírásokat gyűjtsön, hogy transzparenseket készítsen… Vagy ez már sok volna tőle? Mert a többség még manapság is úgy gondolja, hogy érje be azzal a keggyel, hogy megkapta az állampolgárságot, jár hozzá lakcímkártya, igazolvány és útlevél, ennél többet ne akarjon. Mikor lesz annyi önbizalma egy bevándorlónak, mikor érezheti magát annyira magabiztosnak, hogy ne csak a szavazati jogával éljen, de jelöltesse is magát a választásokon?

Arról már régóta tudunk, hogy például az országos jelentőségű Critical Mass kerékpáros demonstráció szervezői között vannak határon túli magyarok, így Délvidékiek is, most azonban mindezeket a gondolatokat a Nők lázadása! címmel ismertté vált tüntetésről észült felvételek indították el bennem ezeket a gondolatokat. S ezzel már a magyarországi napi politika vizeire evezünk. Úgy hiszem, felesleges is volna részletezni a történteket, hiszen a sajtó azóta is napirenden tartja a témát. Röviden összefoglalva: Varga István fideszes országgyűlési képviselő a családon belüli erőszak önálló büntetőjogi törvényi tényállássá minősítéséről szóló parlamenti vitában azt találta mondani: „azzal kellene foglalkozni, hogy ebben a társadalomban ne egy vagy két gyermek szülessen, hanem három, négy vagy öt gyermek. És akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnénk egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak.” Hát…

Hadd ne részletezzem itt most a véleményemet, ezt is dióhéjban foglalom össze: már önmagában az is szégyen, hogy egy ilyen gondolkodású embert egyáltalán jelöl egy politikai szervezet a választásokon, az meg már mindennek a csimborasszója, hogy ezek a szavak a parlamentben hangozhattak el, késő éjszakai vitában, egy téma vezérszónokának a szájából.

Szerény véleményem szerint ez az ember egy tuskó.

Ez már nagyjából mindennek a legalja.

És a téma mellesleg ugyanúgy érinti a Magyarországon letelepedett bevándorlókat, akárcsak az őshonos népességet. De az eseményeknek nem erről a vetületéről kívánok most szólni…

A sajtó azóta is napi szinten tele van a témával, képgalériák jelentek meg az interneten, a videók elérhetőek a portálokon, tévériportok foglalkoznak vele, cikkeket osztanak meg emberek folyamatosan… Nem baj, foglalkozni is kell, felfújni a témát akkorára, amekkorára csak lehet. Ha pedig kipukkan a lufi, az bizony a Varga István feliratú fideszes lufi legyen! Szaporítják a blogbejegyzéseket, posztokat napi szinten helyiek és messziről jöttek egyaránt. És ezen a ponton kezdünk ismét eltávolodni a magyarországi napi politikai eseményektől: nézegetem én is, mint mindenki más, ezeket fény- és mozgóképeket. Rendszeresen. És arra lettem figyelmes a minap, hogy viszonylag sok ismerős arcot látok a felvételeken, olyan délvidékieket, földijeimet, vajdasági magyarokat, akik jóval előttem, nagyjából a kilencvenes évek elején, tehát rögtön a múlt század kilencvenes éveiben, a délszláv háborúk kitörése után, a nagy mozgósítási hullámok idején települtek át Magyarországra. Plusz-mínusz egy-két évre nem adunk: ők nagyjából húsz éve, két évtizede élnek itt. És büszke vagyok rájuk minden egyes képsor láttán, amelyiken feltűnnek!

Ennyi idő után ők már annyira a befogadó közegük szerves, és teljes jogú részének érzik (tekintik?) magukat, hogy kimennek tüntetni, ha úgy érzik, hogy hatással lehetnek a társadalmi-közéleti folyamatokra. Ahogyan végigtüntettük otthon is a miloševići diktatúra éveit… Megmozdulnak egy olyan ügy érdekében, amelyet fontosnak tartanak.

Ők már valóban, és visszafordíthatatlanul, visszacsinálhatatlanul otthon vannak itt. Talán érdemes még hozzátenni: is.

Sarnyai Ödön