Több száz diák érkezik Budapestre csereprogramok keretében, de nem mind marad, hogy aztán itt építse karrierjét. Elmondásuk szerint ennek legfőbb oka a nyelvtudás hiánya, illetve, hogy nem mindegyikük nyitott új területek és kultúrák megismerésére. Nem így van ezzel riportunk alanya, aki már Tbilisziben elkezdett magyarul tanulni.

Az IBS-en (Nemzetközi Üzleti Főiskola) tanulok, és sok olyan diákkal találkozom, akik vagy egy szemeszterre maradnak itt és aztán hazatérnek hazájukba vagy más országban kívánják tanulmányaikat folytatni. Nemrég azonban arról kaptam hírt, hogy az egyik egyetemi ismerősöm úgy döntött, marad Magyarországon. Ez felkeltette az érdeklődésemet, ezért úgy döntöttem, interjút készítek vele, hogy megtudjam, mik a gondolatai és elvárásai, fiatal bevándorlóként hogyan látja a jövőjét ebben az országban.

Lela Kakhadze-nak hívják és több mint három éve érkezett Grúziából Budapestre egy csereprogram jóvoltából. Lela mindig is külföldön szeretett volna tanulni, így mihelyt tudomást szerzett a grúz Grigol Rabakidze Egyetem és az IBS közötti csereprogramról, úgy döntött, szerencsét próbál: beadva pályázatát megragadta ezt a lehetőséget, ami aztán kihatott egész jövőjére. A “2+2” nevű csereprogram során Lela és diáktársai két évet Grúziában töltöttek alapképzésen, majd újabb két évet Budapesten.

Lela már jó előre készült az útra, és fontolóra vette a magyar nyelv tanulását. “Amikor terveztem az utazást, úgy gondoltam, lehetetlen úgy élni itt, hogy senkit sem értek az utcán, ezért megtanultam az alapokat Tbilisziben”, mesélte mosolyogva. “Igen, Tbilisziben! Nem volt könnyű ehhez a különleges nyelvhez tanárt találni. Hónapokig kerestünk, míg végre találtunk valakit, aki 15 évig élt Magyarországon.”

Lela tehát alap nyelvtudással érkezett Magyarországra, és eleinte nem is várta, hogy könnyű lesz az élete. “Kis idő múlva rájöttem, hogy sok magyar ért és beszél is angolul, érdeklődőek és nyitottak a tört magyarságomra, így nem érzem magam kínosan a mindennapokban.” Bár a nyelvi akadályok gondot okoztak álláskeresésnél, Lela nem adta fel, inkább továbbfejlesztette magyartudását, és újabb állásokat pályázott meg.

“Eleinte úgy éreztem, ez nagyon nehéz alap nyelvtudással, de végül sikerült megtalálni a helyem ebben az országban.” Lela most pénzügyi elemzőként dolgozik egy ismert tanácsadó cégnél nemzetközi környezetben, a világ minden tájáról származó emberek társaságában. A jövőről beszélve Lela megosztotta velem élete mottóját: “Ha meg akarod nevettetni Istent, közöld vele a terveid.”

Amikor megkérdeztem, mit hiányol Magyarországon, azonnal rávágta: “Jó lenne egy grúz étterem!”, nevetett, majd hozzátette: “lehet, hogy majd valamikor a közeljövőben megpróbálom valóra váltani az álmomat és a magyarok is megkóstolhatják a grúz konyhát.” Úgy gondolja, a Magyarországon talált lehetőségek nagy hatással lesznek későbbi karrierjére. Szeretném megköszönni Lelának az interjút és a legjobbakat kívánni neki azt életben és a munkájában, és persze ne feledje a nekem adott ígéretét, miszerint az elsők között lehetek, akiknek lehetőségük nyílik kipróbálni Budapest leendő első grúz éttermét.

Takács Alexandra