Perspektívák Facebookon

Perspektívák

A bevándorlók hangja az országos médiában

Interjú Gabriel Dubuc képzőművész-hallgatóval

Gabriel Dubuc a Magyar Képzőművészet Egyetem intermédia szakos hallgatója, mellette DJ-ként és technikai asszisztensként dolgozik budapesti szórakozóhelyeken.

Szia. Bemutatkoznál, kérlek?

Szia, Gabriel Dubuc vagyok Venezuelából, Caracasból.

Mióta élsz Magyarországon?

2001 júniusában érkeztem.

És miért?

Valami újat szerettem volna tanulni és egy olyan helyet kerestem, ahol kevesebb a társadalmi konfliktus és Magyarország jó ötletnek tűnt.

Van valamilyen családi kötődésed Magyarországhoz?

Anyukám magyar, de a nagymamámmal 1967-ben Venezuelába költöztek, így ő már ott nőtt fel.

Beszéltél magyarul, amikor Magyarországra jöttél?

Valamennyire igen, hallottam magyar beszédet, de nem ismertem annyi szót, se a sajátos nyelvi fordulatokat, az ételeket, sok mindent nem ismertem… Vagyis nehéz volt a váltás minden szempontból, más volt az étel, a klíma és bár beszéltem egy kicsit a nyelvet, az is nehéz volt. Itt máshogy beszélnek, mint azok a magyarok, akik 40-50 évvel ezelőtt emigráltak Latin-Amerikába. Mi otthon gyakran kevertük a spanyolt a magyarral, más volt... Mindig a spanyol volt a viszonyítási alap, picit beszéltünk magyarul, de inkább spanyolul, az kényelmesebb volt.

Mit jöttél tanulni?

Kaptam egy magyar állami ösztöndíjat, amelyből Venezuelában összesen hatot osztottak ki abban az évben. Az első egy nulladik év volt a Balassi Intézetben, ahol magyar nyelvet tanultunk. Nagyon sokan voltunk, mindenhonnan a világból, voltak orosz diákok, akik itt jártak középiskolába, voltak mongolok, vietnamiak, franciák, észak-amerikaiak, de argentinok, brazilok, venezuelaiak és kolumbiaiak is… tényleg mindenhonnan voltak… bolgárok is. Voltak még horvát és szerb magyarok, akik a határon túl más magyart beszéltek, de hasonló szokásaik voltak, nagyon izgalmas volt. Voltak, akik átélték a háborút, de sosem éreztem közöttük konfliktust, sokkal inkább barátságot. Nagyon érdekes volt látni, hogy ki mit gondol a világ dolgairól, nem voltak konfliktusok, mindenki tisztelte a másikat és megbecsülte, hogy ebben az országban lehet. 

Az utóbbi években érzel némi elutasítást a magyar társadalomban?

Nem hiszem, hogy elutasításról van szó, sokkal inkább félelemről, információhiányról az emberek részéről. Sokszor könnyebb panaszkodni, és a rosszat meglátni a másikban, mint egyszerűen összeszedni magunkat és tenni a dolgunkat. Egy külföldit sokkal könnyebb megbélyegezni, mert nem beszéli jól a nyelvet, eleinte könnyebb kinevetni, kicsúfolni, hogy ne legyen vetélytárs, egyszóval, könnyebb megsemmisíteni.

Hogyan élted meg a változást, hogy Venezuelából hirtelen Magyarországra kerültél?

Eleinte a hideget volt nehéz megszokni. Venezuelában, azon belül is Caracasban, állandóan tavasz van. Az első itteni telem borzalmas volt, nagyon fáztam, de aztán karácsony körül elkezdett havazni és attól érdekessé vált. Kimentem sétálni a hóba és az nagy élmény volt, de aztán elkezdtem bosszankodói, hogy mennyi réteg ruhát kell felvenni, azt nehéz volt megszokni... ha az ember nincs hozzászokva, hamarabb megfázik. Nem tudod, hogy milyen ételeket kell enni a hidegben, nem ismered az itteni szokásokat. Nem értettem például, hogy a kocsmák miért vannak nyitva reggel 8-kor, azóta tudom, hogy vannak, akik munkába menet megisznak egy pálinkát, hogy jobban bírják a hideget. Ez nagyon furcsa volt, de hát mínusz 20 fokban, mit csináljon az ember? A hideg tényleg borzasztó volt eleinte... aztán az ember megtanul rendesen felöltözni, elkezd beszélgetni az emberekkel. Nagyon sok kedves, jó szándékú ember van, akik szívesen beszélgetnek, kérdezgetnek, hogy honnan jöttél, mit csinálsz itt… Van, aki panaszkodik az itteni dolgokra és vágyakozik oda ahonnan te jöttél.

Milyennek látod a magyar társadalmat?

Nyilván más gyerekként érkezni és más felnőttként. Én 21 éves voltam és nekem éles volt a váltás. Az emberek ugyanazokat csinálják, csak más ritmusban és meg kell tanulni tiszteletben tartani ezt a más ritmust. Amikor a magyarok megnyílnak, nagyon kedvesek, befogadóak és jó barátok lesznek, de ez időbe telik. Egy latin ember talán gyorsabban fogad a bizalmába és jobban megmondja, amit gondol. Itt sokkal zárkózottabbak az emberek.

Mondj néhány különbséget!

A mosoly! Itt ha mosolyognak az emberek, nagyon kedvessé és széppé válnak, de ez csak akkor történik meg, ha végre mosolyognak. Olyankor előbújik a gyermeki énjük. Venezuelában az emberek sokkal boldogabbnak tűnnek a hétköznapokban. Itt, úgy tűnik, nagyobb motivációra van szükségük az embereknek. De ott van például a tömegközlekedés, ami itt nagyon jó, Venezuelában pedig katasztrofális. Ott nincs közbiztonság és nincsenek éjszakai járművek sem. Itt például olyan egyszerű dolognak tudtam örülni, mint az éjszakai biciklizés! Vagy az ételek, itt például teljesen máshogy készítik a kenyeret. A reggeli is teljesen más. Venezuelában arepát eszünk, ami előfőzött kukoricalisztből készült kenyérféle, olyan, mint a pita és azt teletömjük mindenfélével: sonkával, sajttal, zöldséggel, bármivel. Itt nagyon szeretem az eper és a szilva szezonját, nagyon finomak. Persze a mangó és a hazai banán mindig hiányzik.

Mesélj egy picit arról, amit csinálsz.

Az egyetem alatt kezdtem el dolgozni DJ-ként dolgozom különböző helyeken, többek között a Sziget Fesztiválon is többször szerepeltem. A Tilos Rádióban is van egy műsorom, Estudio Calle címmel, amelyben latin-amerikai zenéket mutatjuk be picit másképp. Szeretnénk megmutatni, hogy van a kontinensen zenei élet a népszerű salsa és egyéb ritmusokon túl is. A műsort kéthetente szombatonként sugározzák és mostanában sok interjút is készítünk, különböző művészeket hívunk beszélgetni és énekelni. Ezen kívül VJ-ként is dolgozom több budapesti szórakozóhelyen. Jól érzem itt magam, sok jó ismerősöm és közeli barátom van. Nagy álmom, hogy egyszer létrehozzak egy alapítványt a latin-amerikai kultúra népszerűsítésére.

Carlos Guerrero

2017.05.07. 12:05