Perspektívák Facebookon

Perspektívák

A bevándorlók hangja az országos médiában

Hogyan lesz egy skinheadből békeaktivista?

Többévi sikertelen próbálkozás után hamis életrajzzal kapott munkát az egykori chicagói skinheadvezér, Christian Picciolini, és az első feladata az informatikai nagyvállalatnál épp az egyik középiskolába vezette vissza a négyből, amelyekből annak idején eltanácsolták. Amikor itt – immár konszolidált felnőttként – összetalálkozott az afrikai-amerikai biztonsági őrrel, akivel egyszer ökölharcba keveredett, az utóbbi a kezdeti megilletődöttség után azt javasolta: ne tartsa magában kilábalásának történetét a neonáci eszmékből, hisz sokan erőt meríthetnek majd a példájából.

Az intelmet megszívlelve Picciolini később non-profit szervezetet alapított gyűlöletcsoportok elhagyásának elősegítésére és – idén szlovák fordításban is megjelent – életrajzi kötetet is írt Romantic Violence: Memoirs of an American Skinhead címmel. Utat tévesztésének és nyolc évvel későbbi talpra állásának tanulságait osztotta meg közönségével 2017. január 25-én az Eötvös Loránd Tudományegyetem Média és Kommunikáció Tanszékén Picciolini, a budapesti Amerikai Nagykövetség által szervezett magyarországi előadókörútja első állomásán.

cp1_copy.jpg

Fotó: © Christian Picciolini

Nem kissé ellentmondásos módon az olasz bevándorlócsaládba született Picciolini kamaszként a kulturális mássága miatt szigetelődött el úgy, hogy 1987-ben, 14 évesen a neonáci mozgalomban talált közösségre. Mielőtt ő kezdett másokat zaklatni, volt, hogy az iskolatársai őrá szálltak rá az olasz származása miatt, a keményen dolgozó, sikeres vállalkozószülei pedig nem tudtak időt szánni a lelki problémáira.

Mint visszaidézte, egy jointot szívott egy sikátorban, amikor odalépett hozzá egy idegen férfi azzal, hogy a füvezéssel csak „a kommunisták és a zsidók” érdekeit szolgálja, akik így  a drogokon keresztül  akarják engedelmessé tenni. Az illető Clark Martell volt, az egyik első amerikai skinheadcsoport, a Chicago Area Skinheads (CASH) vezetője. Rá egy évre fiatal kora ellenére Picciolini vette át Martell szerepét a csoportban, miután az utóbbi börtönbe került az egyik női társuk félholtra veréséért. A lakásán megtámadott áldozatnak  akinek a vérével horogkeresztet rajzolt a falra Picciolini mentora  az volt a bűne, hogy afrikai-amerikakkal látták beszélni az utcán.

Picciolini fiatalkori énjének kezdetben nem a faji ideológiák jelentették a fő vonzerőt a neonáci mozgalomban, hanem a skinhead szubkultúra zenei-öltözködési elemei és az általuk megjelenített erő. Ezeken keresztül vált később fogékonnyá azokra az eszmékre, amelyek számára ismeretlen kisebbségi csoportok ellen irányultak. Később maga is hirdette a kirekesztő gondolatokat külnöböző skinheadzenekarok tagjaként és támadásokban is részt vett hajléktalanok, feketék, melegek és zsidók ellen. Ez utóbbiakról nem tudtunk meg annyi részletet, mint a zenei pályájáról, amely révén Európába, egy weimari neonáci fesztiválra is eljutott, az első itt koncertező amerikai „white power” együttes tagjaként. A nevével a holokauszt emlékezetét meggyalázó zenekarnak azóta minden tagja kilépett a skinheadmozgalomból; az egyikük tanár lett.

51yabx5alxl.jpgArra a kérdésre, hogy miért nem inkább mondjuk a grunge szubkultúra szippantotta magába, azt válaszolta Hammer Ferenc tanszékvezetőnek, hogy lényegében rossz helyen volt rossz időben: szerencsétlenségére épp az ő lakókörnyéke, a dél-chicagói Blue Island negyed volt az amerikai skinheadmozgalom epicentruma. Ha viszont  fordította tréfára a szót  annak idején történetesen balerinák közé keveredik, akkor most lehet, hogy világhírű balettáncos lenne. A helyzet szerinte ma annyiban rosszabb, hogy az elszigetelt, identitáskereső fiatalok az internet révén akkor is könnyen kapcsolatba kerülhetenk gyűlöletcsoportokkal, ha egyébként a közvetlen környezetükben nem lennének kitéve ilyen veszélynek. Sőt, a szélsőséges csoportok tudatosan használják az online csatornákat a tagok toborzására.

Többször kérdezték tőle skinheadkorában, hogy olasz-amerikai létére miért csatlakozott a fehér felsőbbrendűségi mozgalomhoz, amire ilyenkor az európai gyökereire hivatkozott. Amerikai kontextusban azért merülhetett föl a kérdés, mert  ahogy David Roediger történész is kifejti Colored White: Transcending the Racial Past c. kötetében (2003) a 19. század végén és a 20. század elején az angolszász, protestáns többségi társadalom még összemosta a dél-európai bevándorlókat az afrikai-amerikaiakkal. Ez nem egyszer lincselésekbe is torkollott az olaszok ellen, vagy az egyenlő jogaik megkérdőjelezésébe. Roediger az olasz-amerikaiak későbbi átkategorizálását a közösség megjelenéséhez köti a jómódú elővárosokban  erre jó példát nyújtanak Picciolini szülei is, akik a nagyszülők chicagói bevándorlónegyedét (Blue Island) elhagyták egy elegánsabb külvárosi részért, Oak Forestért.

Akárcsak a félresodródáshoz, a kilábaláshoz is a zene segítette hozzá. Az 1990-es évek közepén nyitott egy lemezboltot, ahol nem csak skineadzenét árult, hanem – eleinte szigorúan üzleti megfontolásól – sok más underground műfajt is, köztük punkot és skát. Ennek megfelelően a vevőköre is sokszínű volt és a tözsvásárlói személyében olyan csoportokból tett szert új ismerősökre, akik addig a láthatatlan ellenség kategóriáját képezték számára. A személyes történeteik sok hasonlóságot mutattak a saját életével, így például könnyen szolidaritást tudott érezni az afrikai-amerikai tinédzserrel, akinek az édesanyja  az ő nagyanyjához hasonlóan  rákkal küzdött, vagy fiatal apaként egy meleg párral, amely gyermeket szeretett volna adoptálni.

skin.jpg

Fotó: © BooKowski

Picciolini 1996-ban, 22 évesen szakított a neonáci mozgalommal, ami után – problémás iskolai múlttal és vastagon kitetovált karokkal – évekig nem talált munkát. A nehezen kiharcolt nagyvállalati karrier mégsem bilincselte le sokáig: 2010-ben civil szervezetet alapított, hogy segítsen másoknak otthangyni a gyűlöletcsoportokat és megindulni az életben. A chicagói központú Life After Hate szervezet ExitUSA programja – a német Exit Deutschland és a svéd Exit Fryshuset mintájára – olyan szélsőségeseket vesz célba, akikben már megszületett az elhatározás a váltásra, de nem tudnak egyedül nekivágni. A program eddig több mint 100 embernek segített eltávolodni a gyűlölet világától.

Az egykori skinheadvezér szerint „a gyűlölet a félelemben és az elszigetelődésben gyökerezik”, ezért a szervezete első lépésként mindig azt igyekszik fölmérni, hogy egy adott személyt milyen pszichológiai tényezők tettek fogékonnyá a radikális ideológiákra. Szerinte ahhoz, hogy megváltozzon valakinek a viselkedése, nem ideológiai eszmecserékre van szüksége, hanem arra, hogy őszintén beszélhessen saját magáról. A kiváltó okok változatosak lehetnek és mint Picciolini példája is illusztrálja, nem csak a rossz családi környezet állhat a háttérben. Picciolini úgy véli, hogy mindenképp kell valamilyen traumatikus tapasztalat a radikalizálódáshoz, amit Hammer Ferenc megkérdőjelezett, mondván: ő már látott „boldog gyűlölködőket is, akik azt gondolják, hogy a gyűlölet szexi.”

Az elemzőmunka eredményei időnként messzebbre vezetnek az egyéni történeteknél. A szervezet nemrég egy orosz szálakkal is rendelkező hálózat nyomára bukkant, amely több százezer hamis közösségimédia-profil segítségével szervez be fiatalokat szélsőjobboldali csoportokba. Az amerikai hatóságokhoz került ügy annak az esetnek a folyamányaként került a felszínre, hogy a Life After Hate egy 17 éves amerikai lány radikalizálódásának körülményeit vizsgálta. Egy magát a virtuális térben 23 éves idahói fiatalembernek kiadó személyről, aki iránt a lány romantikus érzelmeket kezdett táplálni, kiderült, hogy valójában Moszkvában él és már 40 is elmúlt.

img_2792.JPG

Fotó: © Perspektívák

„Mindig is voltak kiszolgáltatott fiatalok. Most viszont hozzáférésük van az online kommunikációhoz” – hívta fel a figyelmet annak a veszélyére, hogy ezentúl könnyebb kihasználni ennek a rétegnek a sebezhetőségeit. Az újkeletű kihívások közt említette az ún. „alt right” jelenségét is, vagyis azt, hogy a szélsőséges eszmék ma sokszor nem a megszokott csomagolásban  tetoválások, horogkeresztek és kopaszra nyírt fejek kíséretében  jelentkeznek, hanem mérsékeltebb álcában (egy később felhozott példában ide sorolva a Jobbik cukiságkampányát is).

Picciolni ma rendszeresen kap halálos fenyegetéseket a munkája miatt – derült ki a közönséggel folytatott beszélgetése során –, de ez nem tartja vissza. Mint mondta, ugyanolyan szenvedéllyel űzi a küldetését, mint amikor a skinheadmozgalom tagja volt, amiért az életét is hajlandó lett volna föláldozni. A közönség soraiból az a kérdés is fölmerült, hogy mit gondol az amerikai neonácik életét bemutató Amerikai história X c. játékfilmről (Tony Kaye, 1998). Picciolni erős párhuzamot érez a film története és a saját élete közt, egyebek mellett mivel neki is volt egy öccse, aki fegyveres erőszak áldozata lett. Az persze más kérdés, tehetnénk hozzá, hogy a film mennyire tudja betölteni a nevelő célzatát: egy 2013-ban Debrecenben rasszista támadás miatt több mint két év börtönbüntetésre ítélt fiatal azt vallotta a bíróságon, hogy részben épp Tony Kaye rendezte produkció indította el a szélsőjobboldali nézetek felé.

there_is_life_after_hate_300.jpgA non-profit szervezet „There is Life After Hate” (Van élet a gyűlölet után) című, az előadáson is bemutatott kampányfilmje decemberben nyert regionális Emmy-díjat. A videó Tim Zaal egykori skinhead (jobbra) és az általa kishíján meggyilkolt Matthew Boger (balra) történetét mutatta be, akit meleg identitása miatt támadott meg az utcán Zaal többedmagával az 1980-as években, a Los Angeles melletti West Hollywoodban. Az ekkor 14 éves Boger hajléktalanként élt, mert az édesanyja kitagadta, miután fény derült a szexuális irányultságára. A következő 26 évben Zaal abban a tudatban élt, hogy megölte Bogert egy rúgással, amelyet az ütésektől már földön fekvő fiú fejére mért. Hasonlóan Piccolinihez, idővel Zaal is szakított a neonáci mozgalommal és a 2000-es évek elejétől rendszeresen tartott előadásokat a Los Angeles-i Simon Wiesenthal Központban a skinhead múltjáról és szemléletváltásáról. Itt találkozott újra Bogerrel, aki szintén az intézményben dolgozott, de csak idővel eszméltek rá, amikor egy nap együtt ebédeltek 2005-ben, hogy egyszer már keresztezték egymást az útjaik. A páros országjáró kampányt indított Hate 2 Hope néven a barátságban végződő történetről, ami azóta megélt egy dokumentumfilm- és regényfeldolgozást is.

B. Á.

Címkék: zene rasszizmus társadalmi felelősségvállalás antirasszizmus 2017.02.20. 13:29