Perspektívák Facebookon

Perspektívák

A bevándorlók hangja az országos médiában

Török-magyar kapcsolatok II.

A XVII. század végére nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar függetlenség törekvések legnagyobb ellenfele a Habsburg abszolutizmus. Néhány év alatt az ellenségből baráttá lettek a törökök, sőt, hosszú távú támogatóvá a nagyhatalmak játszmájában. A vesztes szabadságharcok vezérei közül sokan leltek menedéket a Fényes Portán, egyesek meg is tértek, és aktívan közreműködtek az ország fejlesztésében.

(Rákóczi Rodostóban. Lizen-Mayer Sándor festménye, Wikipedia.org)

I. Lipót (Benjamin von Block festményén, jobb oldalt láthatjuk teljes alakját) beiktatása és uralkodása (1655-1705) az első percektől kezdve elégedetlenséget és ellenségeskedést szült, mind a politikai, mind a vallási életben. Centralizáló törekvései, abszolutizmusa, vallási türelmetlensége, korlátozó intézkedései az egész országot ellene hangolták. A Wesselényi-összeesküvés csak az első volt a sorban. Az osztrákok titokban, Vasvár falu mellett békét kötöttek a törökökkel – a szerződés az 1663-64-es háborút zárta le. A közélet és a magyar rendek szégyenletesnek és megalázónak tartották a megállapodást, ami a győztes szentgotthárdi csata (1664), és egyéb hódítások ellenére visszaállította a korábbi status quót, sőt, még területeket is ajándékoztak a törököknek. A Habsburgok tartózkodását magyarázza, hogy a gyűlölt Franciaország a Harmincéves háborút követően a 17. század második felében folyamatos támadásokat intézett a spanyol Habsburgok németalföldi és burgundiai birtokai ellen, és azok a területek igényeltek emberi erőforrást, így csak kényszerből foglalkoztak a törökökkel. Az sem érdekelte őket, ha a vereségük ellenére a törökök megtartják a hódításaikat. Az érintett magyar rendeket, főnemeseket annál inkább, akik szervezkedésbe fogtak Zrínyi Miklós horvát bán vezetésével. A bán korai halálát követően Wesselényi Ferenc nádor vette át a kezdeményezést. Az egyéni ambíciók, ellenségeskedés azonban véget vetett az összeesküvésnek. Mikor Wesselényi meghalt, a helyére pályázó Nádasdy Ferenc országbíró hírt adott a szervezkedésről, bár még nem tett töredelmes vallomást. Zrínyi Pétert, Miklós testvére és örököse a kegyelem és megbocsátás reményében viszont 69-ben már mindent bevallott, így Nádasdy sem váratta Lipótot, a lábai elé vetette magát, könyörgött, és mindenkit kiadott. Az engedékenység talán elvette az összeesküvők józan eszét, mert bár Bécs már mindent tudott róluk, mégis folytatták a tevékenységüket. 1670 májusára, miután a gyenge próbálkozásaikat elfojtották, a birodalom szerető karjaiban találták magukat, ahova önként ajánlkoztak, bízva az újabb megbocsátásban. Isten megbocsát, én nem, gondolhatta Lipót, és felvette a kesztyűt, megkönnyebbülten félretette minden jóindulatát, Zrínyit, Nádassyt, és Frangepán Ferenc Kristófot fő- és jószágvesztésre ítélte, a hármast 1671. április 30-án Bécsújhelyen kivégeztette. A megtorlások során felkutatták az összeesküvés további résztvevőit, megfosztották őket birtokaiktól, vagyonuktól, 1673-ban Ampringen János Gáspár kormányzói kinevezésével pedig kvázi tartományi szintre süllyesztették az országot. A teljhatalmú gubernátor az országot fegyverrel meghódított, minden jogát elvesztett területnek tekintette, kegyetlen, barbár módon, vaskézzel irányította. Tömegessé váltak a kivégzések, üldözték a protestánsokat és a vagyonos „hazafiakat”, papokat és lelkészeket vetett gályarabságba, nemeseket és közrendűeket egyaránt legyilkoltatott. Ámokfutása nagyban hozzájárult a Thököly Imre vezette felkelés kirobbanásához. 

(Frangepán, Nádasdy és Zrínyi, a három fő összeesküvő. Wikipedia.org)

 

Thököly fiatalon (balra, a kép festője ismeretlen), 13 évesen árvaságra jutott. Apja részt vett a Wesselényi összeesküvésben, majd az I. Rákóczi vezette felső-magyarországi Habsburg ellenes felkelésben is. 1670. december 3-án a nemzet és a függetlenségi mozgalom a nagyvonalú támogatóját, Imre pedig az apját vesztette el személyében. A Habsburgok megfosztották a családot birtokaitól és teljes vagyonától, érthető, ha engesztelhetetlen gyűlöletet érzett az osztrákok iránt. A főúri konspiráció bukása, vagyis Zrínyi, Nádassy és Frangepán kivégzése után sokan a résztvevők közül Erdélybe, vagy a hódoltsági területekre menekültek, és ott folytatták az ellenállást, ami fegyveres harcokban öltött testet. A vegyes társadalmi rétegekből álló, 1671 tavaszától-nyarától kezdve aktív ellenállást folytató bujdosókból lettek a híres kurucok. A felkelők szinte gyakrabban cserélgették a vezéreiket, mint az MLSZ a szövetségi kapitányokat, abban hasonlítottak, hogy nagyjából ezek egy meghatározott körből kerültek ki – Wesselényi Pál, Teleki és I. Apafi Mihály néha párhuzamosan is irányította a seregeket. Dacára ennek, jelentős sikereket könyvelhettek el. Thököly Apafi, az erdélyi fejedelem engedélyével, magánszemélyként, a franciák költségén – XIV. Lajos nem bánta, ha Habsburg ellenfelét ott ütik, ahol érik – toborzott hadat. A huszonéves titán színrelépése irigységgel töltötte el Wesselényi Pált, a kipróbált kuruc generálist, vagy legalább ellenszenvvel – akkor pláne, mikor a fővezér Teleki mellé választott tizenkét tagú tanácsban az ifjú is helyet kapott. Magánakciói, hadi sikerei, önállóan folytatott hadjárata idővel meggyőzte a kételkedőket, a szikszói csatában aratott győzelme hatására 1680. január 8-án egyöntetűen fővezérré választották, az esküt elsőnek maga Wesselényi írta alá, pedig nem sokkal korábban, fél évvel azelőtt a bujdosók egy része még őt emelte pajzsra. Thököly nem csak a harctéren, tárgyalótermekben is jól mozgott. Jó barátságban állt a törökökkel, de időnként a Habsburgoknál is próbálkozott, hátha sikerül megegyezésre, és egy önálló fejedelemséghez jutni. Az erdélyiekkel hasonló viszonyt ápolt: bár szövetségesek voltak, sőt, valamilyen szinten Apafi még a felettese is, igyekezett úgy helyezkedni, hogy ebből a kapcsolatból bármikor kihátrálhasson – hasonlóan a jegy- és bérlet nélkül utazóhoz, aki az ajtóban figyeli az ellenőröket, és ha megjelennek, egy másik kocsiba száll át. Az 1680-as hadjáratában Felső-Magyarországon, a mai Felvidék területén és Morvaországban is portyázott, Bereg, Ugocsa, Szatmár vármegyékben jelentős területeket foglalt el. 1681. májusának elején a Sopronban összehívott országgyűlésen levélben kérelmezték, hogy az ő követeléseiket is vegyék figyelembe a tárgyalások során, s mikor hó végén a budai pasa fegyveres támogatásáról biztosította, erővel szerzett érvényt követeléseinek: a novemberi fegyverszünet után nyújtotta be őket, hét vármegyét, vallásszabadságot és az elkobzott javak visszaszolgáltatását kérte. A császár nem siette el a választ, míg arra vártak, a kuruc követek Isztambulba utaztak, hogy bizonyos ellenszolgáltatásokért cserébe – adófizetés, behódolás, a magyar királyság záros határidőn belül történő meghódoltatása – kieszközöljék Thököly (magyarországi) fejedelemmé választását. Bécs elutasító válaszát követően Budáról 30, majd augusztusban Erdélyből 8 ezres sereg indult útjára, számos várat vettek be, a győzelmek után pedig Ibrahim, budai pasa, a vilajet vezetője a felső-magyarországi és az erdélyi rendek színe előtt 1682. szeptember 16-án Magyarország királyává nevezte ki Thökölyt (teljes fejedelmi díszben oldalt látható ezen a korabeli rézmetszeten. Angyal Dávid, Magyar történeti Életrajzok, mek.niif.hu). Apafi, aki szintén jelen volt a jeles eseményen, 1863 januárban egy Esterházy Pál nádornak címzett levelében Thökölyt keresetlen szavakkal illeti, opportunista haszonlesőként festi le, feltehetően nem érezte jól magát. Novemberben, 19-én, Thököly szinte menetrendszerűen fegyverszünetet kötött az osztrákokkal, akik szavatolták területeit. Jellemzésekor Apafi nem tévedett sokat, mert az 1683. január 11-én Kassára összehívott országgyűlés után arról tárgyalt Lipót küldötteivel, hogy adományozzanak neki birodalmi hercegi címet, és a Magyarország részeinek ura titulust is, valamint a megszállt 13 vármegyét, és cserébe ő háború esetén Lipót mellé áll, elismeri királyának, és a fiúági örökösök kihalásával még a terület is a birodalomra szállt volna vissza. A kérelmét elutasították, sebaj, április elsején Drinápolyból török hadjárat indult Bécs ellen, június 21-én felmondta a fegyverszünetet, és nemsokára már a Duna bal partján vonult előre, seregeihez folyamatosan csatlakoznak a birtokaik sérthetetlenségének ígérete miatt átpártolt nemesek, főurak. A kezdeti sikerek után, augusztus 26-án vereséget szenvedtek a lengyel hadaktól, melyek Bécs felé vonultak – ezek után óvatosabb lett, és újra tapogatózásokba kezdett, s még a Habsburg főváros felszabadítása előtt, szeptember 4-én, felajánlotta szolgálatait az osztrákoknak: seregével a törökök ellen vonul, cserébe Pozsonyért és bizonyos bányavárosokért. Önzetlen javaslatát elutasították, a hazafelé tartó lengyelek a fejedelemsége nagy részét pedig visszafoglalták. Az ostrom jelentette a fordulópontot a Hódoltság és a Magyar Királyság életében. Ettől kezdve császári hadak fokozatosan kiűzték az ország területéről a török erőket, és 1699. január 26-án végül aláírták a Karlócai békét. A törökök területeket vesztettek, Thököly befolyást és hatalmat, 1686-ra korábbi fénye jelentősen megkopott, kilengései miatt az erdélyiek és a törökök is bebörtönözték, majd szabadon engedték. Idővel a törökök újra a kegyükbe fogadták, az oszmán hadseregben tevékenykedett, 1690-ben még Erdély fejedelmévé is kinevezték, amit az országgyűlés is legitimált, ám Badeni Lajos lovasezredei élén kiszorította Havasalföldre, innen pedig a havasalföldi vajda bírta távozásra 1691 elején. Ettől kezdve gyakorlatilag emigrációban élt. Több csatában és portyában is részt vett, felkelést szított a Habsburgok ellen, ám az 1699-es béke értelmében távoznia kellett, és hazájától messze telepítették le feleségével, Zrínyi Ilonával együtt. Azt még megélhette, hogy mostohafia, II. Rákóczi Ferenc felkelést indít a Habsburgok ellen – 1705. szeptember 13-én, İzmitben halt meg. Emlékét itt aktívan őrzik, és ápolják: 2005-ben, halálának 300. évfordulóján emléktáblát avattak egy 1907-ben felállított obeliszk helyén, az utcát pedig a fejedelemről nevezték el, 2008-ban pedig Thököly Emlékház is nyílt a városban.

(Thököly síremléke Késmárkon, születésének helyén. Wikipedia.org)

A Rákóczi-szabadságharc vezetője, II. Rákóczi Ferenc közel 25 évig, haláláig élvezte a törökök vendégszeretetét. Apját csecsemőkorában vesztette el, eztán anyjával, Zrínyi Ilonával – a Bécsújhelyen kivégzett Zrínyi Péter horvát bánnak, és a hasonló sorsra jutott Frangepán Ferenc Kristóf nővérének, Katalinnak a lánya, csak hogy lássuk az összefonódásokat – és nagyanyjával együtt Munkács várában élt. A kuruc hadak vezére, Thököly Imre 1682. június 15-én lesz az új apukája, mikor házasságot köt Zrínyi Ilonával. Néhanapján magával vitte a fiút a táborába, ám igazán nem avatkozott a nevelésébe, és miután hatalma hanyatlani kezdett, a Munkács várába zárkózott feleségét és mostoháját magára hagyta. A három évig tartó ostrom ideje alatt a fiú is a várban tartózkodott, és lehetőségeihez mérten kivette a részét a küzdelemből. Az udvar a kapituláció után biztosította függetlenségüket, birtokaikat is visszakapták, Rákóczi azonban egyre ellenszenvesebben viseltetett az osztrákokkal szemben. I. Lipót csak kicsit lazított a gyeplőn, továbbra is központosító politikát folytatott, az országot örökös tartománnyá kívánta tenni, a rendeket lemondatta az ellenállás és a szabad királyválasztás jogáról is. A (hit)buzgó Kollonich Lipót Magyarország közigazgatásának átalakítását célzó tervei pontosan megfeleltek a császár kívánságainak. A főurakat leginkább az új közteherviselést érintő tervei rémítették meg: nem tisztességes, hovatovább felháborító, hogy a kiváltságosok minden terhet a népre hárítanak, vélte Kollonich és Lipót – üres volt a kassza. Az érintettek, még a bizalmi férfiak is, törvénytelennek titulálták az intézkedést, mert az az országgyűlés egyetértése nélkül született meg – a császár-király azonban hajthatatlan volt, 2 000 000 forint értékű adót vetett ki. Az döntés az egyik legfőbb oka volt a később felkelésnek. A másik ok a parasztokat sújtó rendkívüli terhek voltak, az elégedetlenség egy tokaji felkelésben kulminálódott. A nemesi csapatok az őket is hátrányosan érintő intézkedések, például az Újszerzeményi Bizottság tevékenysége ellenére, mégis a császáriakat támogatták, feltételezhetően a kiváltságaikat féltették a jobbágyoktól.

(A Rákóczi-szabadságharc menete és fontos állomásai. Wikipedia.org)

Rákóczi tehát a saját bőrén is érezte a bécsi udvar mohóságát. A karlócai béke elszakította szeretett édesanyjától, és az őt a törököknek egyszer zálogként, vagy biztosítékként felajánló Thökölytől. XIV. Lajos látva II. Károly, az utolsó Habsburg-házi spanyol király agonizálását látva megérezte a közelgő örökösödési háborút, amit majd a Bourbunok és a Habsburgok vívnak a spanyol trónért, követet menesztett 1700-ban Rákóczihoz.  Feriol őrgróf felszólította a vonakodó Rákóczit, hogy álljon egy felkelés élére, melyet ők pénzzel és fegyverrel is támogatnak. Rossz emberbe fektette a bizalmát, a közvetítéssel megbízott Longueval belga hadnagy ugyanis elárulta az udvarnak, így 1701. áprilisában elfogták, és abba a bécsújhelyi börtönbe záratták, ahol 30 évvel azelőtt, Zrínyi Pétert, nagyapját is kivégezték. A története valószínűleg neki is itt ért volna véget, ha egy dragonyos kapitány, a börtön parancsnoka, Gottfried Lehmann meg nem szökteti. Lengyelországba, Breznába menekült, ahol a Munkácson szerveződő paraszti ellenállás követei felkérték vezetőjüknek. 1703. májusában így hadba hívja az ország nemes és nemtelen lakosait, a breznai kiáltvánnyal május 12-én kezdetét vesz az újabb függetlenségi küzdelem. Esze Tamás (a jobb oldalon Rusz Károly metszetén látható, Wikipedia.org) rosszul felszerelt paraszti csapatai szinte azonnal támadást indítottak, és sikereket is elértek, melyeket beárnyékolt a nemesek ellenállása – mely ellenszenv később is nagyon komoly problémákat szül - illetve Rákóczi késlekedése. Június 7-én vereséget szenvedtek a főispántól, és Rákóczi, aki látta füstbe menni a terveit, nem várt tovább a francia segítségre, június 15-én egyesült a lázadó paraszti csapatokkal, és június 16-án a Vereckei-hágón át megérkeztek Magyarországra. A Felső-Tiszavidéken kívánt gyorsan végigrobogni, majd Észak-Magyarországon átkelve Bécs alatt egyesült volna a francia-bajor seregekkel. Csakhogy: terveit a passzív, sőt néha ellenséges urak akadályozták – ezek nem állhatták, hogy a seregben „hitvány pórok és jobbágyak” harcolnak.  Rákóczi kénytelen volt megszabadítani a felkelést a „plebejus” jellegétől, biztosította hát a nemeseket – a birtokok elleni támadások megtiltásával egyből nagy számban sereglettek a zászlói alá. Ugyanakkor a parasztoknak is engedményeket kellett tennie: nem harcolhat és fizethet adót egyszerre valaki, az augusztus 28-ai vetési pátenssel mentesítette is a harcoló jobbágyokat és családjukat a közterhektől és földesúri szolgáltatás alól. A döntés azonban elégedetlenséget szült (a nemesek körében, természetesen), ezért egy hónappal később módosították, és az csak a harcoló felekre vonatkozott. A szituáció egyik felet sem elégítette ki, de legalább senkit nem idegenített el, így a nemesi vezetés alatt álló paraszti hadak jelentős sikereket érhettek el: 1703. szeptember végére a Dunáig az uralmuk alá hajtották az országot, 1705-re pedig a Dunántúl nagy részét is felszabadították – a császáriak Dél-Erdély, és a határőrvidék területére szorultak vissza. Az erdélyi rendek 1704. július 6-án fejedelemmé választották, s bár Zsibónál elszenvedett vereség Erdély elhagyására kényszerítette (1707-re nagy része ténylegesen elveszett), 1705-1706-ra a kuruc hadsereg létszáma megközelítette a 70 ezer főt. Nagyszombaton 1705. október 27-én Nagyszombatban már béketárgyalások kezdődtek, azonban nem tudtak megegyezésre jutni, így azok meghiúsultak. A helyzet rendezésére a fejedelem az Ónod melletti mezőre országgyűlést hívott össze. A tárgyalások 1707. május 31-én vették kezdetüket, és hosszas vita, a turóc vármegyei küldöttek megrendszabályozása és lekaszabolása után megszavazták egyebek mellett a közös teherviselést – amire kevés példa volt akkoriban – és a Habsburg ház trónfosztását. „Eb ura fakó! József nem királyunk!”, mondta Bercsényi, Lipót addigra már nem élt. Szuverén uralkodó lázadó alattvalóival nem szövetkezhetett a francia állam, de ha már nem uruk többé igen. Ezzel látszólag elhárult minden akadály az útból, ám a franciák mégsem álltak rá az üzletre – a hadiszerencse fordult, és ők is szorongatott helyzetbe kerültek. A szabadságharcosok életében a trencséni csata jelentette a fordulópontot. Az árokban ájultan fekvő Rákóczit halottnak hitték, aki oda a lova botlását követően esett, a serege demoralizálódott, aztán súlyos vereséget szenvedett a fejetlenséget kihasználó császáriaktól. Korábbi szövetségesei vagy elpártoltak a fejedelemtől, mint Ocskay László és Bezerédy Imre, vagy meghaltak, mint a tehetséges Bottyán János. Az ország és Rákóczi is kimerült 1710-re, csupán néhány város és környéke állt az uralma alatt, ezért 1711. február 21-én örökre elhagyta azt. Lengyelországban, Angliában is járt, végül Törökországban, Rodostóban telepedett le, az emigrációból az április 30-ai szatmári fegyverletételt követő engedékeny béke kedvező körülményei, a kegyelem ígérete ellenére sem tért vissza.

(Kurucok és labancok csatajelenete. Go Kuruc! Ismeretlen festő, Wikipedia.org) 

A szabadságharc bukása után először tehát Lengyelországban maradt remélve, hogy a katonai helyzet megváltozik. Kétszer is felkínálták neki a koronát, ám elutasította, és 1712-ben Angliába hajózott. A diplomáciai rezdülésekre érzékeny királynő azonban a bécsi udvar tiltakozása miatt nem fogadta, ezért XIV. Lajos udvarába indult, ahol 1717-ig, Lajos halálát követően még két évig tartózkodott. III. Ahmed érintkezésbe lépett vele, meghívta magához, és felkérte egy újabb felkelés megszervezésére, amit katonákkal és rengeteg arannyal is támogatott volna, azonban a törökök folyamatos vereségeivel ezek a remények is elszálltak, és a támogatásból nem lett semmi. Ennek ellenére, mikor 1718. július 21-én békét kötöttek a Habsburgokkal, a szultán hallani sem akart Rákóczi, vagy a küldöttsége kiadatásáról, kemény szavakkal megtagadta azt, saját becsületére és a Koránra hivatkozva kijelentette, hogy képtelen lenne efféle gyalázatra. Lakást és testőrséget is biztosítottak neki, és nagy számú kíséretének – a napjait olvasással, asztalosmunkával, élénk levelezéssel, szellemi munkával töltötte. Titkára, Mikes Kelemen az akkoriban divatos fiktív levél formájában, a Törökországi levelekben örökítette meg életüket. Hűsége a halál után is a fejedelméhez kötötte (nem is tehetett mást, hazája nem fogadta be), mert annak végakarata szerint testét Isztambulba szállíttatta, és anyja, Zrínyi Ilona mellé helyeztette – hosszú idő után találkoztak újra. Hazánkban a nemzeti hősök közé tartozik, kiemelkedő alakja a történelemnek, emlékét számos formában őrzik, papírpénztől kezdve, utcákon, tereken át egészen – 2015-től – emléknapig. Törökország is a jeles államférfiaknak kijáró tisztelettel gondozza hagyatékát: az emigrációban és évi járadékot fizettek neki, és társainak, a rodostói háza pedig 1968-óta múzeumként működik, amit 2007-ben fel is újítatott a magyar állam. Az utca, ahol az utolsó éveit töltötte, ma már a nevét viseli. Mikor 1906-ban az emigránsok, bujdosók, többek közt Thököly, Rákóczy, és később Bem földi maradványait is hazaszállították, az Oszmán Állam hajót biztosított nekik, és több tisztelgő megemlékezést is tartott.

(II. Rákóczi Ferenc felravatalozott hamvai a hazaszállítás után, 1906. október 27, Orsova. Rodosto.hu)

 

Az előző felsorolásban Bem neve is szerepel – nem véletlen. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc bukása után több-századmagával Törökországba menekült, és ott is élt, tevékenykedett haláláig. Abdül-Medzsid szultán, nem ejtett foltot ősei becsületén, barátsággal fogadta az országába özönlő menekülteket, sőt, minden követeléssel és fenyegetéssel szemben meg is védelmezte őket. Egy deklarációban kijelentette: „Ha egy magyarért ötvenezer oszmán katona vére hullik, akkor is megvédem.” I. Miklós, az orosz cár követelte a lengyel „hazaárulók” kiadatását kérte – elképzelhető, mi várt volna rájuk, ha a szultán teljesíti a cár óhaját. A jogi környezet ugyan megkövetelte, hogy így járjon el, a saját határokon belül súlyos bűnt elkövető, felkelést szító, vagy hazaáruló menekülteket más ország nem fogadhatná be,[5] ám egy kiskapu menekülési lehetőséget kínált. Ugyanezen szerződés, a Kücsük-kajnardzsi béke, ami az 1768-74-es orosz-török háborút zárta le, egy pontjában szavatolta ugyanezen „felforgatók és hazaárulók” sértetlenségét, ha azok áttérnek az adott ország hitére. A menekültek közül sokan így muszlimokká lettek. Bem József is, akiből Murád pasa lett.

nemnem.jpg

("El akarják venni tőlem azt a védelmezési jogomat, amelyet őseim hatszáz év óta megannyi áldozattal megőriztek.Ha egy magyarért ötvenezer oszmán katona vére hullik, akkor is megvédem."  Abdül-Medzsid szultán menekülteket védő kinyilatkoztatása. Fejezetek a török-magyar kapcsolatok történelméből, 182. oldal)

A legnagyobb számban a lengyelek tértek át, egyrészt féltek az oroszok megtorlásától, valamint remélték, hogy oszmánként felvehetik majd a harcot a cárral. Kmety György honvédtábornok, és az osztrák származású ezredes, Stein Miksa is reménykedett, hogy egy közelgő háborúban visszavághatnak sérelmeikért. Előbbi Iszmail, utóbbi Ferhád pasa néven lépett a hadsereg kötelékébe, ahol tábornokként tevékenykedtek. Kmety a későbbiekben a Krími háborúban tüntette ki magát, később a parlament kötelékébe is beválasztották, és Kréta kormányzójának is kinevezték, mellszobrot is kapott,[11] ám Stein összekülönbözött a törökökkel, így nem vihette sokra, bírálta új hazáját, amiért börtönbe záratták, és ott is halt meg, még az ítélet kihirdetése előtt – egyesek szerint méreggel segítették át a túlvilágra. Bem nem élhette meg, hogy tudásának, taktikai és stratégiai képzésének ténylegesen hasznát vegyék. Még a szabadságharc idején megsérült, és feltehetően a szövődmények következtében, 1850. december 10-én Aleppóban meghalt.[12] Híresztelések kaptak szárnyra, a német sajtó azt sulykolta, hogy vendéglátói mérgezték meg, akik ezt természetesen cáfolták. Díszes temetést rendeztek neki, a ceremónia a muszlim szokásoknak megfelelően zajlott, testét megmosták, leplekbe csavarták, egy 1,5-2 méter mély gödörbe fektették, és arccal Mekka felé fordították. Maradványait aztán 1929-ben exhumálták, és Lengyelországba küldték. Hamvait áttérése miatt, vallási okokból nem lehetett a keresztény földbe helyezni, így a lengyelek és a magyarok egyik legnagyobb hőse, akire a törökök is nagy tisztelettel emlékeznek, ma egy hat oszlopon álló kőszarkofágban nyugszik szülővárosában, egy kis tó közepén.

 

(A tarnówi mauzólem, Bem József szarkofágja. Wikipedia.org)

A harcok korábbi résztvevői, és a megtorlás elől menekülők közül nem mindenki értett egyet az áttéréssel. Dembinszky HenrikBatthyány Kázmér, aki főispán, kormánybiztos, és a Szemrere-kormány[3] külügyminisztere is volt, valamit Wladyslaw Stanislaw Zamoyski, lengyel tábornok is elutasította lehetőséget. Legtöbbjük tovább is állt, Angliába utaztak, köztük Kossuth Lajos is, aki visszanyert függetlenségéért rendkívül hálás volt az uralkodónak, és az országnak is. Abdul-Medzsid szultán pedig rá is szolgált a hálára. A menekültekkel mindig bőkezűen bánt, kíséretük, rokonaik soha nem szűkölködtek, gondoskodott az ellátásukról, és a védelmükről. Tiszteletben tartották szokásaikat, kívánalmaikat maradéktalanul kielégítették, aki pedig idővel távozni akart, azt fájó szívvel, de elengedték. A szultán egyszer sem hajolt meg az orosz és az osztrák követelések előtt, azt mondta, inkább a koronája vesszen, mintsem egy oltalmazottja: „A koronámat odaadom, a trónomat odaadom, de az országomba menekülteket soha ki nem adom.”[5] Az emberi jogokra hivatkozva többször is megtagadta hát a kéréseket – fenyegetéseket – amivel nagy megbecsülést vívott ki magának az európai értelmiség körében. Mikor pedig Anglia és Franciaország is támogatásáról biztosította a törököket, a követelők kénytelenek voltak meghátrálni – ahogy aztán a Krími háborúban is. De ez már egy másik történet.

(I. Abdul-Medzsid oszmán szultán, a magyar menekültek jó barátja és oltalmazója. Wikipedia.org) 

Az ekkor megalapozott baráti viszony hosszan meghatározta a két ország viszonyát. Egyre többen nyitottak Törökország kultúrája, szokása felé, kutatók, egyetemi professzorok indultak a közös múlt feltárására, baráti társaságok, államközi szövetségek alakultak, ahogy azt az I. világháborús bajtársi együttműködésben is láthattuk. A sokk, a vereség, majd a Trianoni békediktátum után, melyben Magyarország elvesztette területének kétharmadát, és lakosságának túlnyomó részét, a tönk szélére sodorta az országot. A törökök is megszenvedték a háború éveket: a gazdaság romokban hevert, a birodalomban kaotikus állapotok uralkodtak, óriási területi- emberi és anyagi veszteség érte, teljesen kivéreztette a háborúskodás. A kiszolgáltatott állam testéből a győztes hatalmak minél nagyobb zsákmányt próbáltak kiszakítani: a franciáknak Szíriára, Libanonra, és Délkelet-Anatólia egy részére fájt a foguk, a britek a Boszporuszt is meg akarták szerezni Arábia, Jordánia, Irak és Palesztina után, Olaszország korábbi szerződésekre hivatkozva követelte a jussát, és a nagyhatalmak még ütközőállamokként egy nagyobb Görög Birodalmat, és egy független Örményországot is létre kívántak hozni. Alig száradt meg a tinta a Mudroszi fegyverletételt követő békeszerződésen, amiben leszerelték az oszmán seregeket, Anglia a görögökkel karöltve, a franciák és az olaszok is támadásba lendültek. A törökök azonban nem adták könnyen a bőrüket, megrázták, összeszedték magukat, és komoly ellenállást fejtettek ki, és végül győzedelmeskedtek. Ennek vezéralakja, a modern Törökország megteremtője Mustafa Kemal Atatürk volt, aki seregeivel visszaszorította a görögöket, az angolokat, és a franciákat is legyőzte, és a Lausanne-i konferencián, 1923. július 24-én először történt meg, hogy nem az antant hatalmak akarata érvényesült. Törökország kiállt magáért, küzdött, és győzött.


(Törökország Lausanne után, 1923. Wikipedia.org.) 

Az események érthető módon izgatták a korabeli magyarok fantáziáját. Az ellenálló és győzedelmeskedő törökökben magukat látták, egy távoli álmot, ami nekik nem adatott meg. Még évtizedekig foglalkoztatta a közvéleményt a revízió kérdése, és mikor látták, hogy a hajdan dicső, de addigra már megszabdalt Törökország milyen odaadással és bátorsággal küzd, nem győztek csodálkozni. A függetlenségi harcot méltató cikkeikben újságírók tucatjai áradoztak a haditettekről, és a magyar állam is nagyon barátságosan viselkedett, török diákokat látott vendégül, törökbarát egyesületeket alapított, szorosra fűzték a történelmi, kulturális szálakat, magas rangú politikusok, köztük Horthy is elismerően szólottak az új, modern államról, és annak jó képességű vezetőjéről, Atatürkről. A későbbi, egyre jobbra tolódó kormányok is fenntartották a jó diplomáciai viszonyt, a törökök atyjának halálakor pedig megrendültségükről és mély gyászukról biztosították barátaikat. Emlékére a 19. kerületben, Kispesten parkot neveztek el róla, ahol felavatták a mellszobrát. A második világháborúban már nem került arra sor, hogy a magyarok és a törökök hosszú idő elteltével ismét megütközzenek egymással, mert mire Törökország hadba lépett 1945-ben, Magyarországot megszállták a szovjet csapatok. 

(Szobor- és parkavatás Kispesten, 2012-ben) 

Források:

Fejezetek a török magyar kapcsolatok történetéből, Istanbul, 2009.

Bem és a 48-49-es menekültek: 53-68. oldal

I. Abdul-Medzsid szultán válasza a követelőknek: 183. oldal

Címkék: történelem török rákóczi menekültek thököly török-magyar barátság 2016.03.03. 16:33