Perspektívák Facebookon

Perspektívák

A bevándorlók hangja az országos médiában

Török emlékek Budapesten II.

Az előző rész tartalmából: a korábbi bejegyzésben megismerkedhettünk a fürdőzés rituális szerepével. Az Indus-völgytől, a görögökön és a rómaiakon át eljutottunk zsidókig és muszlimokig, láthattuk, hogy a sok szükségszerű hasonlóság mellett mindenkinek mást és mást jelentett a víz - nem csak egy közeget, ami a fizikai piszoktól szabadít meg, hanem ami gyógyulást, és lelki megtisztulást is biztosítja. És most a folytatás: kik azok a "törökök"?

 

(historyline.kz)

Az abbászidák

 

Az abbászidák az Ibériai-félszigettől, Észak-Afrikán át a távoli Pakisztánig terjesztették a hitet. Vagyis átvették ezt a feladatot, az ommajádok trónjába beülve: a birodalom a második kalifadinasztia idején érte el a legnagyobb kiterjedését. A hatalmas területeket azonban nehéz volt egyben tartani, 732-re az abbászidák már megkezdték zúgolódásukat, a poitiers-i, vagy tours-i csatavesztést[1] akár az elkövetkező idők előjeleként is értékelhették volna. Testvér fordult testvér ellen, 744 után egymást követték a rövid mandátumú kalifák, s a hatalomért folytatott arisztokratikus versengéssel párhuzamosan az abbászidák a Próféta leszármazottjaiként ügyesen lovagolták meg az elégedetlenség hullámait[2]. Valódi céljukat elrejtve maguk mellé állították a síitákat, akik még emlékeztek Ali meggyilkolására, és a többségben lévő, de marginális jogokkal rendelkező, másodosztályú polgárokként kezelt nem-arab származású alattvalókat. Három évnyi forrongást és lázongást követően, a Záb-menti csatában[3] az abbászidák győzedelmeskedtek, az új kalifa, Al-Abbász pedig kiérdemelte a véreskezű melléknevet, noha nem sikerült maradéktalanul lemészárolni az összes ommajádot: Abd ar-Rahmán az Ibériai-félszigeten megalapította a független Córdobai kalifátust.

Hatalmuk csúcsán, a 775-785-ig uralkodó al-Mahdí idején adófizetésre kötelezték a Bizánci Birodalmat, a leghíresebb abbászida kalifa mégis az őt követő al-Rasíd, az Ezeregyéjszaka „főszereplője”, aki fenntartotta elődje aktív külpolitikáját, és feltehetően a frank uralkodóval, Nagy Károllyal is kapcsolatba lépett. Megítélésén sokat javított a halálát követő destabilzáció és vérontás, a polgár- és vallásháborúk sora.

A 9. század elején, al-Rasíd halálát követően, mikor polgárháború dúlta a birodalmukat, a helyzet pacifikálására főként török népekből álló békefenntartó csapatokat vetettek be, ezek azonban idővel megerősödtek, önállósodtak, és aktív szereplőjévé, sőt irányítójává váltak először az anatóliai, kis-ázsiai, majd a közel-keleti eseményeknek is. A tevékenységük vetette hullámok a 14. századtól kezdve fokozatosan Európába is begyűrűztek.

A kalifátus maximális kiterjedése (Wikipedia)


Az Ogúz Állam...

 

Habár manapság már csak a szél, (és néhanapján egy-egy régész) fütyül a kazahsztáni Jankent[4] (Yangikent) falai között, a kőhalom a hajdani Ogúz Állam[5] fővárosa volt. Az ogúzok, ez a török „nyelvű”, lovasnomád 24 törzsből álló[6] törzsszövetség az Altáj lankáiról, a Bajkál-tó partjáról vándorolt nyugatra, kik korábban, kik később, s a Kaszpi-tenger, és- az Aral-tó közötti sztyeppén rendezkedtek be a 800-as években. Közülük emelkedtek ki az erős „államokat” létrehozó gaznevidák, karahanida, szeldzsuk, ottomán dinasztiák. A legerősebb, legjelentősebb törzsek egyike a Kayi, amit a legendás Oghuz Kán alapított, s kinek leszármazottai az Oszmán Birodalmat is létrehozták. Ali ibn al-Athir[7] úgy véli, al-Mahdi idején érkeztek a környékre.

Belső-Ázsia 6-10. századi történelméről kevés hiteles feljegyzés áll rendelkezésünkre. Bár több korabeli krónika is említést tesz különféle népekről, gyakran más és más csoportot illetnek ugyanazzal a névvel, így azonosításuk nehézkes. Vagy, ha nyelvileg, etnikailag hasonlóak is voltak, politikailag még nem biztos. Figyelembe kell azt is venni, hogy a „népek” nem alkottak egységes tömböt, például az ogúzoknak is több törzse volt elszórva a vidéken, elöl haladók, lemaradók, és a népvándorlás eseményeinek rekonstruálásakor nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy csupán ez a népcsoport hatott arra, mert egyszerre többen is űztek, és űzettek. Mindazonáltal nem csak rablás és fosztogatás, és a barbár vérszomj vezette ezeket a törzseket, hanem a környezetváltozás is, a korábbi századokban csapadékos sztyeppe szárazabb éghajlatúvá vált, így termékenyebb legelők után kellett nézniük, vagy éppen a népességrobbanás, amit a különféle területek eltartó képességének a csökkenése csak súlyosbított.

Az Ogúz állam dicsősége (Wikipedia)

A kortárs utazó Transzoxániában (az Óxosz folyón túli terület - az Óxosz az Amu-Darja görög neve; a mai Üzbegisztánt, Tádzsikisztánt és délnyugat-Kazahsztánt foglalja magába) a nomádok nagy tömegein kívül letelepedett, városlakó oguzokkal is találkozhatott, míg észak felé kipcsak törökökkel, keletre karlukokkal, akik 760 táján ide terelték őket, észak-nyugatra besenyőkkel, délről a prófétát követő számánidákkal[8] Mikor utóbbiak észak felé terjeszkedtek, az ogúzok egy része a besenyő sztyepp felé távozott, míg mások maradtak, és megismerkedtek a próféta tanaival - például a szeldzsukok törzse. Ha a sorba rendezett dominók közül eldöntünk egyet, az többire is hatást gyakorol: a délről, és keletről is szorongatott ogúzok a magyar törzsek hátába szorították a besenyőket, nagyon-nagyon közvetve, de elindítva a Honfoglalást. Ha valaki azt kérdezné, mit adtak nekünk a török népek, "hát", mondhatnánk, "általuk nyert szép hazát Bendegúznak vére!" Rögtön ezután szabadkozzunk is, pontosítsunk, és idézzük a fenti keretes tartalmat.

 

...és a Szeldzsuk Szultanátus

 

A szeldzsukok az ogúzok közül váltak ki (a kinik törzshöz taroztak[9]), egy részük nem is tart velük, mikor azok elvonultak: nevüket, akárcsak később, egy bizonyos Oszmán esetében mások, a dinasztia alapító őstől kapták. Szabadságot Szerető Szeldzsuk szakít a jabguval, főnökével fejedelmével, az ogúz „kánnal”, s Dzsand városában telepszik le a törzsével - erővel. Jó barátságot ápol a számánidákkal és a karahanidákkal, felveszi barátai és szövetségesei szokásait, így az iszlám hitet. Fia, és annak unokaöccsei vért ontanak az oldalukon, és megütik a bokájukat, mikor a szövetséges vereséget szenved: 1025-ben Mahmúz Gaznevi (a gaznavidák vezetője) felülkerekedik a nyugati karahanida uralkodón, a karahanida-szeldzsuk tengely vereséget szenved. A fiú, Arszlán, Horászánban települ le, de nem tiszteli az ország törvényeit, fosztogatnak, rabolnak, portyáznak, erőszakoskodnak, ezért „1029-ben kitették a szűrűket”[10] onnan. Az unokaöccsök, Csagril és Togril a sztyeppén lelnek menedéket, majd rokonlátogatóba indulnak, ám közlik velük, hogy „Arszlánék Azerbajdzsánba vonultak”, illetve „ti pedig menjetek haza, vagy bárhová máshova, és ne gyertek többé vissza!” Szegények nem kapnak bebocsátást Horászánba, dúlni és fúlni kezdenek, két nagyváros hamar meghajlik rendíthetetlen akaratuk előtt, 1041-ben pedig végső csapást mérnek Maszúdra (a Mahmúdot követő gaznavida szultánra), így a terület szeldzsuk kézre kerül.

A Szultanátus hivatalosan 1055-58 környékén születik, mikor a bagdadi kalifa hálából különféle címekkel ruházza fel: a meggyengült (szunnita) abbászida uralkodók már hosszú ideje, 945-óta sínylődtek a síita Bujida-dinasztia vazallusaként, s mikor feltűntek a szunni szeldzsukok, kevésbé csikorgatták a fogukat, hogy egy új nép védnöksége alá kerültek, ha korábbiakat, a síitákat, elűzik, s szavatolják a biztonságot, és helyreállítják a rendet. Hamarosan azonban lázadás tör ki, és gyilkos intrika szövődik a háttérben, de végül minden rendbe jön: Togril visszafoglalja Bagdadot, leveri a lázadó Ibráhimot, majd a Bujidát – al-Bászászirí ugyanis nem nyugodott, megkörnyékezte Togril unokatestvérét, még meg is térítette, hogy visszaszerezhesse a kalifátus irányítását. Terveik dugába dőltek, s Togril lett a hős, a szunnita iszlám megmentője. És Arp Arszlán apja, aki 1071-ben Manzikertnél a bizánci uralkodó seregeit bátor visszavonulásra készteti: sokadik győzelme után, Egyiptomban a síita Fatimidák megdöntését tűzte zászlajára, ám közben IV. Rómanosz büntető hadjáratot indított, és Kis-Ázsia felé kellett fordítania a figyelmét. Ott fogságba ejtette a császárt, és biztosította pozícióját Anatóliában is: eddigre már a „mesés” kelet, Irak és Irán is a lábai előtt hever, és Szíria is behódolt neki.

Az út Manzikert felé (SZTE EK Hadtörténeti Gyűjtemény)

Bár ’72-ben, ahogy egyszer mindenki, meghal, de a birodalma megmarad, 1090-ben éri el a csúcsát, gyakorlatilag Ázsia összes muszlim területe, Indiától egészen Arábiáig az uralmuk alatt, egy birodalomban egyesült. A bölcs belátás következtében az eszmék, és a tudás mindazonáltal tartósabbnak bizonyultak, mint a kövek: a nomádok nemhogy elpusztították volna a perzsa (iráni) kulturális emlékeket, hanem megőrizték őket. A hivatalos nyelv a perzsa lett, a törököt a hétköznapi érintkezésben használták, pártolták a művészetet és az irodalmat is, és az egymással marakodó területek egységesítésével erős, biztonságos szunnita közösséget hoztak létre – amit a korábban fenyegetett, hadiállapotban élők örömmel fogadtak[11]. ’92-ben azonban öröklési nézeteltérések következtében szétesik a birodalom: alig hűlt ki Málik-sáh teste, trónviszályok törnek ki, fokozatosan bomlásnak indul és anarchiába süllyed. Egyszer ugyan még megerősödik, de a szíriai, iráni és iraki területeket már nem tudják újra összefogni, 1200 után csak Kis-Ázsiában maradtak meg: A Rúmi, vagy Ikóniai szultánságban.

A Szeldzsuk Birodalom az 1090-es években (Wikipedia)

 

A Rúmi szultánság

 

A történészek jobban szeretik az „anatóliai szeldzsuk szultánság”[12], vagy a törökországi szeldzsuk elnevezést. A Rúm arab szó, és a Római Birodalmat jelentette. Bizánc magát Róma örökösének tartotta, a szeldzsukok pedig a tőlük elhódított területek miatt hivatkoztak így rá: Római föld. Dicsőséges Arp Arszlán, magyar hangja Manzikerti Győző, mikor csapataival elvonult, a nyugati végeket hátországnak szánta, azt bejekre bízta, így különböző eredetű török törzsek szabadon tevékenykedhettek a területen: leginkább Bizáncot vámolták, a gázi cím jogán. Szulejmán, Arszlán rokona fogta össze a törzseket, és egyre távolabbra hatolt a legyengült Bizánc belsejébe. Fővárosát Nikaiában rendezte be, így már csak formálisan függtek a Nagyszeldzsukoktól, közigazgatásilag nem. Végleges elszakadás 1090-ben került sor: bizonyos függetlenségi törekvések eredményeként létrejött két beékelődő terület, és a Bizánci területi revízió is elválasztotta őket korábbi „uraiktól”. A fénykort a mongol fenyegetés árnyalja, öröm az ürümben a horda. Végül ők teszik koporsóba a birodalmat – a 1243-as, Köse Dag-i csatában[13] megtörik a szultanátus hegemóniáját. Helyén végül apró hercegségek, bégségek maradnak – egyesek már 1071-ben is léteztek, mások a 43-as vereség után önállósodtak. Az egyik ilyen apró hercegség, az  Osmanoğlu[14] erőskezű vezetője a 1300-as évek elején lovasai élén új birodalom alapjait fekteti le. A folytatásban vele is megismerkedhetünk.

 Korabeli bégségek, 1071-1243 (Wikipedia)

 

Források

[1] https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Tours

[2] https://en.wikipedia.org/wiki/Abbasid_Revolution

[3] https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_the_Zab

[4] https://en.wikipedia.org/wiki/Jankent

[5] https://en.wikipedia.org/wiki/Oghuz_Yabgu_State

[6] http://www.nadinevalidesultan.org/history.html

[7] https://en.wikipedia.org/wiki/Ali_ibn_al-Athir

[8] https://en.wikipedia.org/wiki/Oghuz_Turks

[9] https://en.wikipedia.org/wiki/Seljuq_dynasty

[10] http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/regi-belso-azsia/ch04s02.html Oguzok és szeldzsukok.

[11] https://en.wikipedia.org/wiki/Seljuq_dynasty#Notes (7, 23, 25, 26, 27, 30)

[12] https://hu.wikipedia.org/wiki/Ik%C3%B3niumi_Szult%C3%A1ns%C3%A1g

[13] https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_K%C3%B6se_Da%C4%9F

[14] https://en.wikipedia.org/wiki/Anatolian_beyliks

Címkék: budapest történelem török 2015.11.10. 10:00