Épp akkor tért vissza a színpadra, amikor már elhatározta, hogy többé nem foglalkozik színházzal. Nagy Abonyi Saroltát színésznőként Pintér Béla társulatának több produkciójában is láthatta a publikum, szinte a fél világot beutazták előadásaikkal, de érdeklődése a filmezés, az intermediális kezdeményezések felé fordította, s a művészi tevékenysége mellett mindig volt „civil” foglalkozása is. Nagy Abonyi Sarolta a délvidéki Zentán született, a mai Szerbiában, Vajdaságban. Egészen fiatalon, egyetemistaként került Magyarországra, de mint interjúnkban elmondta, már gimnazistaként elhatározta, hogy nem marad szülőföldjén, annak érdekében pedig, hogy Budapestre jöhessen vállalta még azt is, hogy megszökjön otthonról, a szüleitől. Habár akkor még gyorsan hazavitték, és az útlevelét is elvették, vágya mégis teljesült: ma már itt él Budán, az utóbbi hónapokban pedig az anyaság tölti ki napjait.

– Melyek voltak az első hatások gyermekkorodban, amelyeket fel tudsz idézni, s amelyek a művészet felé tereltek?

– Érdekes, ezen még soha nem gondolkodtam. Azt hiszem, ebben mindenképp része volt a bátyámnak, Nagy Abonyi Árpád írónak, mert annak idején az én gyermekszobámban álltak az ő könyvei. Én tulajdonképpen úgy kezdtem először olvasni, hogy szinte csak véletlenszerűen leemeltem egy-egy könyvet az ágyam mellől, aztán egy másikat, és így tovább. Kamaszkoromban éppen ezért rengeteget, szinte folyamatosan, állandóan csak olvastam.

– Milyen olvasmányok voltak ezek?

– Hát nem is tudom már pontosan… De például már általános iskolában elkezdtem az órákon olvasni.

– A pad alatt?

– Igeeen… A pad alatt. És aztán később folytattam ezt, a gimnáziumot is átolvastam. Az általános iskolában az utolsó években valamiért a földrajz szertárban volt a tantermünk, oda járt a híres nyolcadik D osztály, és én kiválasztottam magamnak a leghátsó padot, a térképek között. Tehát én ezek között megbújtam ott hátul, és például az órákon olvastam ki a Bűn és bűnhődést, hetedikben vagy nyolcadikban, nem is tudom már pontosan. Ezért azonban nem szóltak meg, nem piszkáltak, hiszen színkitűnő tanuló voltam, így igazából megtehettem.

– Nem ment a tanulás kárára?

– Nem, nem ment a tanulás kárára.

– A Tisza-parton nőttél fel…

– A Tisza nekem egy alap dolog volt, állandóan kint ücsörögtem a padon a házunk előtt, amely a folyóra néz. Nekem mindez olyan volt, mint a lélegzés. Annyira természetes. Annyira adott. Az ember olyan szorosan kötődik hozzá, hogy ezt nem is lehet mihez hasonlítani, és talán jelen van mások életében is, akik hasonlóképp a vízparton nőnek fel. Ez egy megunhatatlan folyó-mány-történet. Egyrészt egy kanyargós, szépen hömpölygő folyónak van egyfajta megnyugtató hatása, másrészt pedig állandóan változik, például a színe, naponta többször is, mindig lehet figyelni, mindig tartogat meglepetéseket, tele van váratlanságokkal. Azt hihetné az ember, akinek ebben az élményben nem volt része, hogy unalmas, mert csak ott folyik az a rengeteg víz, de nem, olyan izgalmakat tartogat, amelyeket megfigyelni már önmagában is élmény. Engem nagyon megnyugtat a folyó, van egy specifikus hangulata, és ez valahogy kiegyensúlyozza az embert, aki figyeli a természetet.

– Akkoriban fölfigyeltél erre, vagy csak olyan magától értetődően természetes volt?

– Igen, felfigyeltem erre. Nagyon szerettem a folyóparton ücsörögni, gyakorlatilag minden évszakban.

– De neked ez kéznél is volt…

– Igen, rengeteget ücsörögtem azon a padon, a sétányon, amit most már nagy örömömre Tiszavirág sétánynak hívnak, mert gyermekkoromban még egy szlovén kommunista politikus, egy második világháborús partizán, a régi Jugoszlávia néphősének, Boris Kidričnek a nevét viselte az utcánk. Most a szüleim élnek itt és Tiszavirág sétány a neve, vagyis szerbül Kej Tisin cvet. A színházi dolgokban is volt egy ehhez fogható meghatározó élményem, ami nemrég jutott eszembe. A kilencvenes évek délszláv háborúinak kitörése után, amikor a vajdasági magyarok első nagy kivándorlási hulláma megindult Magyarország felé, a bátyám már Pesten élt. A katonaság, a Jugoszláv Néphadsereg akkoriban folyamatosan mozgósította a tartalékosokat, tömegével küldték szét a behívóparancsokat. Tizenhárom-tizennégy éves lehettem, amikor meglátogattam őt a magyar fővárosban, és elvitt magával egy házibuliba. Ott valamiért be volt kapcsolva a téve – de természetesen senki nem nézte – és akkor láttam egy Codex című táncfilmet (Philippe Decouflé francia koreográfus, táncos és rendező filmje…), amelyik bővelkedett színházi elemekben. Ez óriási hatással volt rám. Ott ültem a széken, egyedül abban a szobában, és úgy éreztem, hogy „no, én ezt akarom csinálni”. Később meg is szereztem ezt a filmet, sokáig meg is volt VHS kazettán. Emlékszem, később a gimnáziumi rajztanárnőm is kölcsönkérte és megnéztük együtt az osztállyal. Egy nagyon látványos, nagyon izgalmas film, nemcsak táncszínház, de egyértelműen táncos produkció, párbeszéd nélkül. A látványnak és a színeknek nagyon fontos szerepe van benne, és ez pedig különösen is izgalmassá tette a számomra. Kicsit már képzőművészeti jellege is volt, egyfajta átmenetként. Egyszer pedig a szekrény mélyében turkáltam, valami ruhákat kerestem, és találtam egy régi fényképezőgépet barna bőrtokban. Elsőre nagyon megtetszett. Így kezdtem el fényképezni, de akkor még fogalmam sem volt az egészről, ezért vettem szakkönyveket, amelyekről úgy gondoltam, megtanulhatok belőlük valamit. Kezdetben még nagyítóm sem volt, hanem bekéredzkedtem a zentai Városi Múzeum nagyítótermébe, és ott Révész Róbert, az ismert fotográfus mutatta meg az első praktikákat, ő adott szakmai tanácsokat a technikához. Eljártam a helyi fényképészekhez is, és náluk is igyekeztem információkért kuncsorogni. Aztán egy Totó becenevű, ismert zentai helyi figura révén végül lett egy saját nagyítóm (ami azóta is nálam van kölcsönben…) és beköltöztem a fürdőszobánkba. Teljes lázban égtem, nagyítás, fixálás, meg a fekete-fehér film, és egyebek… Aztán rájöttem, hogy engem ez tényleg nagyon érdekel, ez a képi világ, a filmes dolog. Egyik évben a Mediawave szervezett egy tábort Novákpusztán…

– Évszámot tudunk mondani?

– Tizenhat éves lehettem… Talán 1993-ban lehetett. Ez egy videotábor volt, ahol filmkészítéssel foglalkoztunk. Én akkor már beleszerettem ebbe az egészbe. (Ott és abban az időszakban jött létre egy párhuzamos táborban a sokáig működő Mozgó Ház társulat.) Még előtte azonban elkezdtünk színházzal is foglalkozni Zentán. Mint már mondtam is, a Codex című film óriási hatással volt rám, és elhatároztam, hogy szeretnék valamit csinálni. De én akkor még nem voltam tagja a zentai amatőr diákszínjátszó körnek. És egyébként is valami egészen mást szerettem volna csinálni, mint az a fajta verbális színház, amivel ők foglalkoztak. Inkább mozgásban és látványban gondolkodtam, tehát nem hagyományos, hanem egészen más jellegű produkciókban. Egy barátnőm édesapja birkózóedző talán a mai napig is, így kaphattam el a termüket meghatározott időpontokra. Ott összeverbuváltam néhány ismerősömet, és 1992-ben megpróbáltam velük egy produkciót létrehozni. Végül ez ugyan nem jött össze, az előadás nem készült el, nem mutattuk be. Viszont különös volt, ahogy a birkózóteremben próbáltunk, érdekes volt a hangulata, ahogy az egész terem ki volt párnázva, körülöttünk bordásfalak, és bokszzsákok lógtak mindenfelé, ahogy váltottuk egymást az éppen edzésből jövő, vagy menő keménykötésű srácokkal, érezni lehetett a küzdelmet a levegőben. Nem sokkal később Mezei Kinga barátnőmmel, az ismert színésznővel és rendezővel később úgy kezdtünk el egy előadáson gondolkodni, hogy gimi után a Mojo klubban (amelyet úgy emlegetnek, mint Közép-Európa legjobb blueskocsmája…) ültünk egy nap a söntésnél, és egymásra néztünk: „Te, kellene valamit csinálni!” „Igen, szerintem is.” „Hát akkor csináljunk valamit a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjére!” Ebből következett aztán, hogy így végiggondoltuk a lehetőségeket, és már másnap az ő keramikusművész édesanyjának a műhelyében kötöttünk ki. Kettesben ott összeültünk, és lényegében akkor készítettük el az Uraim című előadást. Ez már 1993-ban történt.

– Ez volt az első olyan előadás, ami elkészült, és be is mutattátok?

– Igen, és a Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjén, vagyis a népszerű KSZV-n különdíjat kaptunk érte. Urbán András, az ismert színházi rendező, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház jelenlegi igazgatója (aki akkoriban még nem töltötte be ezt a funkciót…) volt a zsűri egyik tagja, s emlékszem, használtunk egy almát is az előadásban, amit valamelyikünknek véletlenül sikerült pont úgy elejtenie, hogy épp az ő lábához gurult ki a nézőtérre. Ő ezt jelképnek vette, de nagyon jó értelemben, és ez aztán nagyon vicces is volt, mert a bírálóbizottság szokásos, előadás utáni értékelésekor ezt az almát is belefoglalta a véleményezésébe. A kezében tartotta az elgurult kellékünket, és az almáról, mint szimbólumról beszélt. Hatalmas élmény volt, amelyik igen nagy hatással volt rám…

– A röviddel ezután megalakult színházi csoportotok is az Uraim nevet viselte…

– Igen, ennek aztán később komoly folytatása lett. A következő produkciónál már többen is csatlakoztak hozzánk, például Szorcsik Kriszta, aki ma a budapesti Bárka színház társulatának a tagja, majd Szálas Tímea, Gyarmati Kata (ma már dramaturg, szövegíró, jelenleg az Újvidéki Színház munkatársa) és még néhányan. Az Uraim című előadás lényegében egy húszperces kis etűd volt, és erről kapta aztán a csoport is a nevét, amiben az volt a vicces, hogy az egész társaság csak lányokból állt kezdetben. Később ez megváltozott, fiúk is csatlakoztak a brigádhoz. Amikor azonban közeledett az érettségi, én addigra már annyira beleszerettem a fényképezésbe, videózásba, hogy már határozottan tudtam: én Budapestre szeretnék menni. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mikor, de én ezt már nagyon korán eldöntöttem, sőt, még gimnazista koromban felvettek az úgynevezett „kisképzőbe”. Ez azonban azzal járt volna, hogy néhány évet meg kell ismételnem…

– Újra kellett volna járni a már elvégzett osztályokat?

– Igen, de a bátyám meggyőzött, hogy teljesen felesleges volna újrajárni a közepsulit, elveszteni két vagy három évet. Érettségi után eredetileg operatőr szakra szerettem volna jelentkezni a budapesti főiskolára, de amikor elmentem beadni a papírjaimat, arról faggattak, hogy ki az apukám, ki az édesanyám, melyik tévénél dolgozom. Ettől én teljesen lesokkolódtam, „hát, ha nekem nincsen ismerősöm, akkor semmi esélyem”, mondták, meg ilyesmi… Annyira, de annyira kiakadtam, hogy lerohantam a lépcsőn, és azzal csaptam be magam után az ajtót, hogy én ide soha a büdös életben többet vissza nem jövök, be sem adtam sosem a jelentkezésemet. Itt voltam Budapesten, és nagyon el voltam keseredve, mert összeomlott bennem akkor egy világ. Felütöttem hát a felvételi tájékoztatót, és kedvetlenül elkezdtem nézegetni, hogy mi lehetne esetleg valami hasonló, amit szívesen csinálnék. Vacilláltam azon, hogy az Iparművészeti Főiskola legyen-e a célpont, és ott a fotó szakot válasszam, de végül is a Képzőművészeti Egyetem intermédia szaka mellett döntöttem. Beadtam a jelentkezésemet, és fel is vettek.

– Mikor történt mindez?

– Ez már 1995-ben történt. Abban az évben érettségiztem, és ősszel kezdtem az intermédia szakra járni. Az első három hónapban úgy éreztem magam Budapesten, mint a mennyországban, ezt nem is tudnám máshoz hasonlítani. Szinte olyan kábult voltam, mintha tudatmódosító szerek hatása alatt álltam volna – annyira élveztem az egészet, naphosszat csak járkáltam a városban lankadatlanul, fáradhatatlanul céltalanul sétáltam az utcákon, mindent magamba akartam szívni, felfedezni. Azóta, hogy tizenhat éves koromban elszöktem otthonról Budapestre, gyakorlatilag én itt akartam maradni, csak aztán rábeszéltek, hogy menjek haza.

– Hazavittek?

– Igen, gyakorlatilag hazavittek. Édesapám ezután el is vette az útlevelemet, nehogy még egyszer megpróbálkozhassak, és csak tizennyolc éves koromban kaptam vissza. Én tudtam, hogy ide akarok jönni, és meg sem fordult a fejemben, hogy bárhol máshol bármit is kereshetnék az életben.

– Miért?

– Nem tudom. Beleszerettem ebbe a városba. A hangulatba… A másik opció, ugye, az lehetett volna, hogy felvételizzek az újvidéki Művészeti Akadémia színművészeti tanszékére, de akkor ez meg sem fordult a fejemben.  Ez egyébként is épp a legrosszabb időszak volt otthon, a háborús évek, a legszörnyűbb élmények. Akkor tört ki az első háború, amikor én elkezdtem a gimnáziumot, akkor kezdődött ez az egész őrület. Az az időszak egy horror volt számomra. Rettenetes volt a közhangulat, meg hát egy kamasz fej már önmagában is rettenetes… Nagyon rosszul éltem meg ezt az időszakot. Olyan zűr volt a fejemben és körülöttem, hogy azt ma már le sem tudnám írni.

– Mi változott mindehhez képest az egyetemi éveid alatt?

– Az intermédia nem vált be nekem igazán. Végül nem is fejeztem be… Eltöltöttem ott három és fél évet, és nem fejeztem be. Tizenhét évvel ezelőtt még az is egy új szak volt, nem sokkal korábban indult, és én sem tudtam igazán, hogy mit is takar ez, amikor oda jelentkeztem. Gyakorlatilag akkor ment ki az első generáció, amikor én odakerültem. Elsősorban a művészetek közötti átmenetet takarja, de a mai kortárs képzőművészet is eléggé átfedett, egymásba karolnak a számítógépes dolgok, installációk, videoinstallációk és hasonlók. Ez egy picit más vonalat képviselt, mint ami engem igazán érdekelt, volt ugyan videó és fotó tantárgyunk is, de az annyira kevés volt, hogy én már mindent tudtam, amit ott tanultunk – tehát csak egyfajta alapképzést adott. Két vagy három évig tanultunk filmtörténetet is, az nagyon jó volt, csak nagyon kevés óraszámmal. Nem nagyon találtam az intermédia szakon a helyemet, mert viszonylag korán rájöttem ara is, hogy ez egy más jellegű dolog, mint amivel foglalkozni szeretnék. Másfelől pedig, amikor én eljöttem ide, elhatároztam, hogy nem fogok többet színházzal foglalkozni. Azt mondtam akkor, hogy „jó, ez a színházasdi eddig tartott”, és nem fogok ezzel többet foglalkozni.

– De aztán megint ott kötöttél ki…

– Megint ott kötöttem ki. Mert időközben elkezdett hiányozni… És az volt a durva, hogy igazából állandóan színházi emberekkel voltam körülvéve. Akkor úgy gondoltam, hogy inkább a díszlet-jelmez szakra kellene nekem járnom, mert az közelebb áll az én világomhoz. Érdeklődtem, hogy mit lehetne tenni, de megint azzal találtam szembe magam, hogy ha át is vesznek, ha átiratkozhatok erre a másik szakra, akkor is elölről kell kezdenem mindent, s akkor is elvesztek két évet. Mert annyira más volt ott a tanrend… Ezért nem mentem át, de közben elkezdtem dramaturgiát hallgatni, sőt vizsgáztam is belőle. Mivel állandóan színházban lógtam, meg állandóan moziba jártam – minden nap az egyetemről egyenesen a Művész Moziba mentem –, hamarosan visszataláltam ehhez a világhoz.

– Hogyan kerültél ismét színpadra?

– Nem sok idő, szerintem egy vagy két év telt el a képzőművészeti egyetemen – mert az idén tizenöt éves a társulat, tehát 1997-ben készült az első előadásunk Pintér Bélával –, amikor egyebek mellett a Szkéné színház környékén is gyakran megfordultam. Mozgolódtam. Sőt, már egy évvel korábban Regős János, az akkori színházigazgató készített egy Don Quijote-előadást, amelyben először csak fotózás, videózás, asszisztenskedés, illetve díszletfestés ürügyén vettem részt. Amolyan mindenes voltam. Aztán már véletlenül történt minden… Valaki valamiért nem vállalt el egy szerepet, és szerintem csak azért, mert ott voltam kéznél, megkérdezték, hogy én megcsinálnám-e. És akkor elvállaltam. Ez volt a Népi rablét című produkció, ami hihetetlen sikert ért el, nagyon sok elismerésben részesült. Ez is egy különleges produkció volt, egy olyan színházi előadás, ami nem volt jellemző abban az időben. Aztán jött a Kórház, Bakony, majd a Sehova kapuja, az Öl, butít, a Parasztopera, a Gyévuska.

– Akkor már természetes volt, hogy játszol ezekben az előadásokban?

– Igen, akkor már igen. De ma már nem vagyok aktív tagja a társulatnak, új produkciókban nem veszek részt. A régi tagok közül már csak egy vagy két ember maradt csupán, teljesen lecserélődött a társulat.

– A saját döntésed volt, hogy otthagyod a társulatot?

– Nem. Szerintem szükség volt egyfajta vérpezsdítésre, és akkor lassan, fokozatosan lecserélődött a társulat tagsága. Én ezt természetes folyamatnak érzem, szerintem szükség van erre. És kell ez ahhoz is, hogy a társulatvezetőt, a rendezőt sok új inspiráció meg élmény érje. Bár valóban, vannak olyanok is, akik megrögzötten csak egy emberrel, csak a már kipróbált embereikkel dolgoznak.

 – Más színházak felé nem tekintgettél?

– De igen, játszottam más színházakban is. Urbán Andrással készült egy előadás Szegeden, a zsinagóga csodálatos épületében. Életem egyik nagyon szép élménye volt ez a próbaidőszak is. Tolnai Ottó Könyökkanyar című műve alapján készült a produkció. Egy lírai, erős vizuális hatásokban bővelkedő előadás volt ez, amelyben jelentős szerepet kapott a mozgás. Nagyon fontos volt számomra továbbá egy beugrás is, ami a Katona József Színház stúdiótermében, a Kamarában játszott Ledarálnakeltűntem című produkciójában volt. A darab Kafka A per című regényének motívumai alapján készült Bodó Viktor irányítása mellett, a szövegét pedig Vinnai Andrással együtt írták.

– Egyetemistaként kerültél Magyarországra, s akkor tanulóként még viszonylag könnyebb volt megszerezni a papírokat…

– Nem, nem volt könnyű! Egyáltalán nem volt könnyű. Később még a letelepedési engedélyre beadott kérelmemet is visszautasították… Nagyon nehéz volt! Még a Képzőművészeti Egyetemre jártam, amikor egy időben gyűjteni kezdtem a sorszámokat, a várakozócédulákat, amiket a hivatalokban kellett kérni. Ez az egész egy nagy procedúra volt, rengetegen voltak, egy teremben várakozott ott a kínai piacos, a német állatorvoshallgató és a többiek, és órákat ültünk, és mindenbe belekötöttek, a kákán is megtalálták a csomót. Végül már egy nagyobb doboznyi cédula volt a gyűjteményemben. Egy műalkotáshoz szerettem volna felhasználni őket.

– Hogy tudtál megélni abban az időszakban?

– A szüleim támogattak és a korábbi tanulmányi eredményeim alapján szerény ösztöndíjat is kaptam, de mindig volt munkám is mellette. Az egyetem mellett éjszakánkét és hétvégéken dolgoztam.

– Mennyi idődbe telt megszerezni a magyar állampolgárságot?

– Tíz évembe került, és legalább másfél-kétmillió forintomba. S akkor azt az időt még nem is számoltam, amit várakozással töltöttem el a rendőrségen, a bevándorlási hivatalban és egyéb helyeken; meg hogy mennyiféle papírt kellett összeszednem. Egy alakalommal visszautasították a letelepedési engedélyem is, pedig akkor már saját lakásom volt.

– Időközben azonban művelődésszervezői szakot is végeztél…

– Igen, az ELTE-n, és ezt be is fejeztem, úgyhogy most diplomás művelődésszervező vagyok. Egyszerűen csak szerettem volna tanulni még valamit… Most is gondolkodom, hogy beiratkozzak valahova továbbtanulni.

– Mikor kaptad meg végül a magyar állampolgárságot?

– 2005-ben.

– Határon túli magyarként érzeted magad valaha is úgy Magyarországon, mint egy idegen, mint egy bevándorló?

– Igen, és többször szóvá is tették, akár tanulmányaim során, akár a munkatársaim, nem is egyszer. Olyanokat mondtak, hogy foglalom a helyet, sőt volt, hogy ennél is durvább megjegyzéseket is kaptam…

– Sokszor mesélnek arról itt élő feketék, színes bőrűek, afrikaiak, hogy szórakozóhelyeken nem szolgálják ki, vagy be sem engedik őket… De nekünk nincs a homlokunkra írva, hogy honnan jöttünk, ugyanazt a nyelvet beszéljük, azonos a bőrszínünk, ugyanahhoz a kultúrkörhöz tartozunk – és mégis?

– Igen, teljes mértékben. Munkahelyeimen is tapasztaltam ilyesmit, az utóbbi időben talán kevésbé, Istennek legyen hála, de korábban, az egyetemi éveim alatt többször is, és igen nagy mértékben. Jöttmentnek tekintettek. Valahogy úgy viszonyultak hozzánk, hogy van Budapest, a centrum, aztán van a vidék, és ami még annál is, mindennél lejjebb van, no az a határon túli. Sokan egyszerűen csak lenéznek bennünket… Természetesen ez alól is vannak kivételek, mint például Rúzsa Magdi és még néhányan – de nagyon kevesen – mások. Mára azonban talán – remélem! – általánosan javult a helyzet, több a nyitottabb gondolkodású hely és ember.

– Hogyan dolgozza ezt föl magában az ember az ilyesmit?

– Rosszul esett, igazságtalannak éreztem... Nagyon fájt. Most is rosszul leszek ettől, ha rá gondolok, fizikai értelemben is. Egy idő után viszont nincs más választás, a rosszindulatú és sértő megjegyzéseket egyszerűen csak figyelmen kívül kell hagyni. Én úgy érzem, hogy igenis megküzdöttem azért, hogy itt lehessek.

– Most mivel foglalkozol, fiatal édesanyaként mi tölti ki az életed?

– Még játszom néhány régi előadást Pintér Béla társulatában, de a színház mellett nekem mindig volt „civil” munkám is. Jelenleg a családommal töltöm a legtöbb időmet, anyuka vagyok elsősorban, de már nagyon szeretnék visszaállni a munka világába, úgyhogy most azon vagyok, hogy dolgozhassak.

– Úgynevezett „civil” munkára gondolsz, vagy színházra?

– Nyitott vagyok bármire. Akár szervezőként, akár színésznőkét, akár színházban vagy máshol is szívesen dolgoznék, és ezért érdeklődéssel tekintek bármilyen egyéb aktív, kreatív terület felé is.

Sarnyai Ödön