Gyorsjelentés a Szigetről hazatérve
„Úgy érzem már magamat, mint egy kurva miniszter.
Az izét EZENNEL megizé. Nyitom. Gizike drága, fogja már meg, leszszíves!
Úgy tenni, mintha múlna rajtam bármi. Múlik, ami múlik, a fű kinő utánad.
És nem is húsz, hiszen ‘93-94-ben még nem is volt, úgy emlékszem, műsorfüzet. Aztán jöttek csak a Pesti Estes srácok (hol van már a Melis–Lang ékpár, istenem?) és nyomukban szorosan a Stranglers, Jeff Healey, a Clawfinger, John Cale. Bodokyval SMS-ben közvetítettük Magyarország első webújságjában, az Internettón.
De lehet, hogy nem 95-ben, hanem 96-ban? Akkor itt lett éppen világsztár a Prodigy, és annyi ember került elő hirtelen, hogy azt hittük, elsüllyed a sziget. Az első Pepsi-év, és Iggy Pop! És épp a Sziget előtt lépett ki John Squire – a nyolcvanas évek végének legfontosabb brit gitárosa – a Stone Rosesból, és nélküle jöttek, pocsék koncert, rá két hónapra föloszlottak. Ian Brown énekes és Squire tizenévig szóba sem álltak egymással, és idén meg eljönnek ide együtt (közben Brown már volt kétszer is), amivel végkielégítenek nekem, mert kurvára le voltam törve azon a ‘96-os bénázáson, ráadásul mindig Squire-ista voltam, mindig is elfogadtam őt az új Jimmy Page-nek, a Second Comingot meg tartottam annyira jó lemeznek (oké: majdnem annyira jónak), mint az elsőt, pont, summa summárum: Brown Squire nékül félkarú óriás.
Most akkor újra ‘96, nincsen már idő régen a popzenében.
De csak a popzenében nincs. A fiam most húsz éves, pont annyi, mint a Sziget, és az elsőt kivéve itt volt mindegyiken. Ha akarnék, sem tudnék végiginni hét napot.
Illetve: én vagyok hurka, van akinek még sikerült. Nehéz-Posony Ferenc programozónak dedikálom ezt a Szigetet (mint miniszter), aki eddig minden Sziget minden egyes napján itt volt, és minden valószínűség szerint ő tartja ezen a 108 hektáron a boroskóla-fogyasztás rekordját.
Én végeztem. Az izét ezennel megizé. Díszmenet!” – évek óta Uj Péternek a Pesti Est szigetes különszámában, vagyis a műsorfüzetben megjelenő kis bevezetőivel kezdem fesztiváli jegyzeteimet, históriáimat, engedtessék hát meg nekem, hogy ezúttal is így tegyek. Már csak azért is, mert az óbudai Hajógyári-szigetre lépve minden évben ez az első élmény, még nem zenei, s nem is utcaszínház vagy vándor vurstli, sőt, nem is kínai kaja vagy cipóban sült csülök, nem, még mindig nem, csupán az alapozó. Mint más helyeken a sörkorcsolya. De már ahogy a HÉV-hez érkezünk, az aluljáróban, ahogy feltupíroz bennünket a mozgólépcső szele a metróról, és átvágunk ott keresztben a Batthyány-térnél (bár a térből ugyan semmit sem látva, csak az agyafúrt/agyonfúrt alagutak köveit koptatva…), a Citypass-os standnál azt lessük a kissrácok-kiscsajok előtt, van-e már alkalmi Pesti Est, vagyis Sziget-műsorfüzet kirakva. Aztán meg, a Filatorigátig még sok idő, Uj Péter beköszöntőjét hangosan olvasva szórakoztat feleségem engem, és a véletlenszerűen verbuválódott környezetem.
Környezetünk.
Szóval éppen ezért, a környezet miatt sem fogadhatjuk el Uj Péter lemondását. Mint immár közel két évtizedes munkáltató, lemondólevelét az iratmegsemmisítőbe helyezzük. Békesség kísérje porát, ahogy a szélvihar felkavarja a nagyszínpad előtt. No igen, itt aztán látja az ember, hogy mit lélegez be, nem kell azért bemenni a legforgalmasabb körutakra. Ha nincs beköszöntő, kicsit a Sziget is más lesz…
Ami persze rendben van, legyen is más, változzon is, ahogy az elmúlt tizenkilenc évben (mert fontos a matematikai cizelláltság…) is változott, kénye és kedve szerint, sokan fitymálták is az átalakulásokat, „ez már nem az igazi”, „ez már nem a régi”, az örök szlogenek, amelyek minden környezetben feltűnnek időnként. Változzon is, persze, hiszen az idei fesztivál, a sorrendben huszadik már összehasonlíthatatlan azzal az 1996-ossal, az első Pepsi-évvel, amelyik nekem is az első Szigetem volt. De szeretjük a fesztivált a változásaival együtt. Ahogy Müller Péter Sziámi, a „másik” Sziget-alapító (nem is oly…) régi dala mondja:
„Népszerű, vagy szörnyen árva,
mindig ugyanaz a dráma tárgya.
Folyik az út, áramló,
csak a változás az, ami állandó.”
Nos hát, ha már így alakult, legyen ez akkor itt most a közcím helye.
Csak a változás az, ami állandó
Uj Péter lemondólevelét tehát a dolgozó nép szakszervezeti munkástanácsa, vagy már ami, egyhangúan utasította vissza.
Ennyi.
Pont.
Punktum.
Hiszen másfelől meg, úgy hiszem, nincs is azzal semmi baj, ha elismerjük, hogy a szakmánkban, a hivatásunkban valaki kiválóan teljesít, nagyszerű munkát végez (urambocsá, talán jobban is csinálja, mint mi…), s megadjuk neki a tiszteletet. Mert nem szeretném én megírni a jövő évi beköszöntőt (akármekkora megtiszteltetés is lenne egy ilyen felkérés…) és annak sem örülnék, ha más tenné. Ennyi kis változatlanságban, úgy hiszem, talán még kiegyezhetünk. No, röviden tényleg ennyi…
Aztán gyerünk is gyorsan tovább… Már csak azért is, mert magam is vitatkoznék kicsinykét azzal, amit Minden jó, vége címmel az idei műsorfüzetben írt. Nekem az az 1996-os Stone Roses fontos koncert volt, még ha egészen más megközelítésben is.
A Stone Roses-t a kilencvenes évek elején nem lehetett nem ismerni, jómagam is hallottam dalaikat rádióban, talán tévén is (bár tévénk akkoriban nem igazán volt otthon…), mindenfelé, s tagadhatatlanul kihallatszott belőle, hogy ez igazán jó zene, de valahogy mégsem egyezett az ízlésvilágommal, én a kicsit keményebb hangzást szerettem igazán, de mindig is elismertem, mindig is jónak tartottam azt, amit John Squire-ék csináltak. Szóval, nem kapcsoltam odébb a rádiót, amikor meghallottam a dalaikat, mint manapság a Petőfit – a nagyon zenét –, ha megszólal Kardos-Horváth János slágere a legeslegújabb kis földlakóról.
Hát valahogy így, a távolból, hallásból-látásból ismertem a Stone Roses-t akkoriban – sőt, utóbb a koncerten kiderült, hogy néhány dalszövegüket is tudtam –, de az albumaik, sőt, akkoriban még a kazettáik nem voltak meg otthon. Meg hát tudtam is arról, hogy tagcsere, kiválás, ilyenek… S így érkeztünk meg a Szigetre. Persze, akkoriban még szinte kötelezőek voltak a sajtótájékoztatók a fellépők számára is, így hát találkoztunk, beszéltünk is velük, s lényegében teljes volt, összeállt a kép. Sőt, épp az egyik, a sajtótájékoztatón róluk készült fotóm jelent meg később a lapban – amelyiknél akkoriban dolgoztam – a keresztrejtvény mellett, és az együttes tagjainak neve, vagy talán a dalcímek (a fene sem tudja már…) voltak elrejtve a megfejtés raszteros soraiban…
Szóval kimentünk mi akkor arra a koncertre – máig őrzöm az 1996-os műsorfüzetet (is) –, és John Squire-rel vagy nélküle, helyében a beugróemberrel, de ezek a srácok lenyomtak egy meggyőző, erőteljes bulit, ami nekem egyáltalán nem jelentett kiábrándulást. S ami persze minden bizonnyal sokkal jobb is lehetett volna, ha a nyolcvanas évek végének legfontosabb brit gitárosa néhány nappal korábban nem lép ki a zenekarból, de hát ez van… Vagyis: ez volt!
Néhány héttel később pedig már – talán mire az említett keresztrejtvény megjelent – bejelentették az együttes feloszlását. Ha nem is az utolsót, de mindenképp az utolsó koncertjeik egyikét láthattuk hát abban az évben a Szigeten. Olyan ez, mintha Tommy Bolint láthattuk volna a Deep Purple-ben azon a turnén, amelyiken a Last Concert in Japan című koncertlemezük készült. Hát még ma is lehidalnék, ha édesapám hatéves koromban elvitt volna erre…
S éppen ezért szépen keretezi most nekem a szigetes jelenlétemET a Stone Roses visszatérése, hiszen több mint tizenöt évvel feloszlásuk után jelentették be, hogy újra összeállnak: „a hazai front újrahódítása után a Stone Roses csak a világ legnagyobb fellépőhelyszínein és legismertebb fesztiváljain mutatja meg magát, így igazi szenzáció minden zenerajongó számára, hogy itthoni környezetben láthatja élőben a brit legendákat” – olvastuk talán még ugyanazon a HÉV-szerelvényen ülve a műsorfüzetben.
No, talán elérkezett itt most egy újabb közcímnek is az ideje…
Ami a kereteken kívül és belül elérhető
Ott álltunk hát pénteken este a Sziget Fesztivál nagyszínpada előtt, amelyen az újjáalakult Stone Roses játszotta a fesztivál egyik legjobb koncertjét, tele energiával, ami csak úgy sugárzott lefele a pódiumról. Nem, nem tévesztettem össze a szigetes fényparkkal… J
Ezúttal kicsit hátrébb találtunk magunknak ideális helyet a tömegben – mert az aztán volt aznap este is –, nem úgy, mint 1996-ban, amikor az első sorok valamelyikéből néztük végig a produkciót. Nem is tudom már pontosan, a negyedik-ötödik sorba keveredhettünk akkor…
Az időközben eltelt idő nemcsak a zenészeken, rajtunk is meglátszik.
S ha azt mondom, hogy meggyőző volt a koncert, azt értem alatta, hogy kiváló rockzene szólt magabiztos előadásban, olyan, amilyennél sohasem bökném tovább a rádió automata állomáskeresőjét. Minőségi rockzene, amelyik a legszebb pillanataiban lelkesítő is tud lenni, még ha az én ízlésemnek valójában – s továbbra is – egy kicsivel keményebb hangzás felelne meg igazán.
Ekkor már túl voltunk több nagy koncerten és fontos eseményen az idei Sziget Fesztiválon, sőt, nemcsak a kínai, de az indiai kaját is megkóstoltuk – olyan izét ettünk, amiben először azt hittük, kesudió van, de aztán szóltak, hogy nem, nem, az bizony csicseriborsó volt; az ízén és az erején mindez persze nem változtatott egy fikarcnyit sem. Az úgynevezett mínusz kettedik napon, múlt vasárnap volt ismét Magyar Dal Napja a Szigeten a magyar könnyűzene élő legendáival. A mínusz egyedik napon a Csík zenekar volt a nyerő, s koncertjükön vendégként ugyancsak felvonult a magyar könnyűzene színe-java Kiss Tibitől Presser Pici bácsin át egészen a számomra továbbra is kakukktojást jelentő Kovács Katiig. Meg persze ott volt Hobo, Bródy János, Szörényi Levente, Ferenczi Gyuri, Lovasi András (akinek előző napi távolmaradását nem is értettük igazán…), és igen, a Csík zenekar is. J Nehogy a sok bába közt effektusa érvényesüljön itt.
Hamu a fejre, szórja csak rám a szél minden erejével, de a nulladik napi Ákos-koncertet messzire elkerültük, ez tehát számunkra a kereteken kívül esett, elsétáltunk inkább a Világzenei nagyszínpad felé, ahol kellemes hangulatban éppen semmi sem történt. Gerendai Károly érkezett meg az egyik pillanatban robogón, hasonlóképp motorizált kísérettel, vélhetően a különböző programhelyszínek készültségi állapotát mérték fel a hivatalos fesztiválnyitás előtti napon.
Én most itt nem kertelek, Ákost (és zenéjét…) sohasem szerettem, az idei háromállomásos miniturnéjának egészestés nagykoncertjét néhány héttel korábban Sopronban, a VOLT Fesztiválon már becsülettel ledolgoztuk feleségemmel, hadd ne kelljen már még egyszer átvennünk a tananyagot. „David Guetta előtt is létezett elektronikus zene” – mondta egy tavaszi sajtótájékoztatón Kovács Ákos, a Kossuth-díjas előadóművész, amikor bejelentették, hogy különleges programjával fellép a Lővérekben, a Heineken Balaton Sound fesztiválon, Zamárdiban és a Szigeten. Ez így rendben is van, de ami már akkor sem ment, azt talán nem kellene még mindig erőltetni...
Annyi rosszmájúság pedig engedtessék meg nekem, hogy ne higgyem el, hogy volt (vagy még mindig van…) Ákosnak egy sajtósa, egy píárosa, egy menedzsere, egy akármilyen referense, aki rámondta arra a fotóra, amelyikkel a koncerteket a plakátokon és a szórólapokon propagálták, hogy „Ez jó!”
S aki hasonlóképp vélekedett Ákosról (és zenéjéről…), mint mi, az mehetett a Magyar Zenei nagyszínpadra metál napra. Történetünk pedig hamarosan a hivatalos fesztiválnapok legfontosabb eseményeivel folytatódik majd…
Sarnyai Ödön
