Nagyon szubjektív és a nagyon kötetlen feljegyzések a soproni VOLT Fesztiválról hazatérve, többek között Maszkuráról, a Budapesten élő és boldoguló erdélyi magyar srácról is
A VOLT-on voltunk a múlt héten, ezért nem foglalkoztunk semmi komoly dologgal, ellenben minden olyasmivel, ami valóban fontos. (És valójában fontosabb lenne akkor is, amikor komoly dolgokkal foglalkozunk…)
Például a csilpcsalpfüzikével is, akinek az utóköltését esetleg megzavarhattuk volna, de róla majd később…
Kétszáztíz kilométert vezettem ma a hőségben – és ebből csak százhuszonnégyet autópályán, a többit közúton, kis falvakon áthaladva kellett megtenni, így hát jelentősen lassabban is egyben –, kocsim gyárilag telepített klímaberendezése pedig nagyjából az ablak leeresztéséből, s az ezzel keltett kereszthuzatból áll. Ami egyrészt leviszi az ember fejét, és mellékhatásként fejfájással fenyeget, másrészt pedig nem is hűsít igazán, mert a huzatos forró levegő sem más, csakis és kizárólag forró levegő. Úgy tanultuk annakidején még az általános iskolában, hogy a százfokos víznek a párája is százfokos… Az én olvasatomban pedig ebből adódik az is, hogy az árnyékban harmincnyolc Celsius-fokos nappali középhőmérsékletnek a huzata is harmincnyolc fokos. Az ablak lehúzása tehát csak látszólag segített (volna) rajtunk… Jóféle pótcselekvés volt ez a maga tökéletes kiteljesedésében. A gyakorlatban azonban mind az öten odakozmáltunk az autóhoz…
Nem csoda hát, hogy hazaérkezve, a főváros IX. kerületében (no jó, a pontos lakcímem természetesen nem fogom itt most sebtében megadni… név és cím a szerkesztőségben, ahogyan egykoron mondták…), a volán mellől az első utam a zuhany alá vezetett. Itt jegyzem meg, hogy okostelefont, androidot, és hasonló kütyüket nem használok, laptopot ugyan vittem magammal a fesztiválra, de azt is csak azért, hogy a munkámat elvégezzem (igen, dolgoztam is…), ellenben internetet, Facebookot, levelezést, e-mail postafiókot nem néztem ezekben a napokban. Nem sok értelmét látom ugyanis a fesztiválozásnak úgy, ha az ember nem szakad ki erre a néhány emelkedett, áldott pillanatra a hétköznapi közegéből, a szürke, vagy éppenséggel nagyon is tarka mindennapi valóságából. S ha el is tűröm az ellentmondást, magam mégsem alkalmazkodom hozzá. Zuhany után tehát számítógép azonnal bekapcs, levelek letöltenek – long live Szőke kapitány! –, lássuk csak, mi mindenről maradtam le június 27-e és 30-a között. Jöttek aztán csőstül mindenféle üzenetek, de be kell vallanom, az igencsak kisszámú értékelhető küldemény mellett, legnagyobb számban mégis csak hírleveleket, spameket, kéretlen, mihaszna leveleket kaptam… Nézzük hát a közösségi portálokat!
„Nehéz most megszólalni…
A VOLTot követő vasárnapon évek óta ezzel kezdjük a búcsúüzenetünket. És minden évben pontosan így is érezzük…
Túl vagyunk 5, napsütéses fesztiválnapon.
Ha kíváncsiak vagytok rá, mi tett minket igazán boldoggá, szívesen eláruljuk: semmihez sem hasonlítható öröm VOLT látni a boldogságot az arcotokon… Ezért érdemes 360 napon át dolgozni…
Reméljük, épségben hazaértetek. Hiányozni fogtok!
Találkozunk 1 év múlva – UGYANITT!
WE LOVE VOLT!” – jegyezte fel a Facebookon Fülöp Zoltán és Lobenwein Norbert, a VOLT Fesztivál két alapítója, főszervezője, „házigazdája”. Igen, válaszolhatnánk minderre, köszönjük szépen, épségben hazaérkeztünk – bólintottam magamban. Utóiratban pedig hozzábiggyesztették még: „Köszönjük a kollégáinknak, hogy velünk együtt részesei VOLTak ennek az élménynek!” Ne ragozzuk ezt túl sokáig, fiúk, mondom most is, és főleg ne tegyük ezt a feleslegesség teljes tudatában…
Mi is nagyon szépen köszönjük nektek ezt a néhány frenetikus fesztiválnapot!
A VOLT kezdeteinél jómagam nem voltam jelen, csak hírből tudok róla, hogy az idei volt a jubiláris, sorrendben huszadik rendezvény. Két évtized… Ennyit öregedtünk volna hirtelen?! Mert nagyon hirtelennek tűnt mindez az én forró huzattól megkótyagosult fejemnek. Tény, hogy 1993. június 4-én (nem, a dátum sem véletlen, de az egy egészen másik téma lenne, nem keverjük most ide…) mintegy nyolcszázan váltottak jegyet a legeslegelső VOLT Fesztiválra, s a belépő ára is jelképesnek tűnik a mai bérletekhez képest: természetesen kétszázhúsz forint VOLT – akkor, a kezdetek kezdetén. Nem szeretnék nagyképűsödni itt (nem, itt nem… majd megteszem máshol…), de azt kell mondanom, hogy láttam én időközben, az elmúlt két évtizedben az első VOLT-nál nagyobb fesztiválokat is, határon innen és túl, amelyek kezdeteikben és elképzeléseikben, legfőképp pedig célkitűzéseikben sokkal nagyobbak voltak ennél a június 4-i rendezvénynél. Sőt, nemcsak láttam, némelyiknek a szervezője is voltam! Láttam rendezvényeket, amelyek már az első lépéseikben is nagyfesztiváloknak indultak… Aztán pedig vagy rögtön az első alkalom után, vagy egy-két esztendő elteltével – kimúltak. Elmúltak. Ma már a kutya sem emlékszik rájuk…
Vaúúúúúú…
Éppen ezért van összehasonlítási alapom is ahhoz, amikor azt mondom, hogy fantasztikusan nagy eredmény ilyen sikeresen működtetni egy ilyen rendezvényt két évtizeden át, még ha tudom is, hogy ez, így kimondva, banalitásnak, frázisértékű kis megállapításnak tűnhet. Hát persze, hiszen ezt mindenki elismeri…
Ami persze a szavak súlyán és tényszerűségén mit sem változtat.
Annak érdekében pedig, hogy ez a széria ugyancsak hirtelen megszakadjon, épp a környezetvédelmi hatóság tette az idén a legtöbbet… És itt jön most a képbe a csilpcsalpfüzike… Ma, főleg így, hogy haza is tértünk a fesztiválról, ez részben már lejárt lemez. Ezért nem részletezzük… S főleg – ismételten – nem a nyilvánvaló feleslegesség tudatában. Röviden: június 21-én, tehát alig néhány nappal a rendezvény nyitónapja előtt jelentette a Magyar Távirati Iroda, hogy nem kapta meg a regionális környezetvédelmi felügyelőség engedélyét a soproni VOLT Fesztivál. Az indoklás akkor úgy szólt, hogy a rendezvény megtartása nem egyeztethető össze a terület védetté nyilvánításának céljával és indokával. Az engedélyeztetésre azért van szükség, mert a terület a Soproni Tájvédelmi Körzethez tartozik, illetve Natura 2000 védelem alatt áll. Az elutasító határozatot egyebek mellett azzal indokolták, hogy a vendégeknek kialakított kemping területén védett állatfajok is élnek, amelyeket zavarna a zaj és a tömeg, s ráadásul „lehetnek olyan madárfajok, amelyeknek pótköltése zajlik”. A tíz éve ugyanott megtartott rendezvényt követő helyreállítás pedig csak akkor lehet eredményes, érveltek akkor, ha utána a területet „több éven át nem veszik igénybe”, és így tovább, és így tovább… Akinek a kíváncsiságát ezzel a kis összefoglalóval nem sikerült volna kielégíteni, nyugodtan keressen rá az interneten, minden megvan, a legapróbb részlet is megtalálható, csak ügyesen kell lapozgatni.
Én is ezt tettem! No peresze, én ezeket a részleteket akkor már nagyon is ismertem… Ellenben biológiai, és elsősorban madártani ismereteim felettébb pallérozatlanok, így hát fogalmam sem volt arról, hogy mi az, vagy ki az a csilpcsalpfüzike, akinek az utóköltését megzavarhattuk volna jelenlétünkkel a Lővér-kempingben. Nos hát, pallérozódjuk most együtt, ugyancsak röviden és lényegre törően: „A csilpcsalpfüzike (Phylloscopus collybita) a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és az óvilági poszátafélék (Sylviidae) családjába tartozó faj. Nevét az általa kiadott hangok után kapta (csip-csup-csip-csup).” És még egy fontos tudnivaló: „Európában, Ázsia déli részén és Észak-Afrikában él. Ritkás erdők, parkok nedves aljnövényzetében található.”
Isten hozott hát körünkben, kedves csilpcsalpfüzike!
Be kell vallanom, én ez az összességében hat fesztiválnap alatt egyetlen csilpcsalpfüzikével sem találkoztam, ami persze egyáltalán nem cáfolja azt, amit már a címben is fölírtam… Én mindig is a csilpcsalpfüzikékkel leszek! Jómagam is megszállott környezetvédő vagyok, s mindig figyelmeztetem is a gyerekeket, amikor különböző fesztiválokon felverjük a sátrainkat, ők pedig arra kezdenek panaszkodni, hogy mindenféle bogarak bemásznak, berepülnek…
„Mi jöttünk az ő életterükbe” – mondom nekik ilyenkor amolyan cukrosbácsisan (biztos, hogy nagyon unják is már…), s igyekszem lebeszélni őket arról, hogy undorodjanak egy-egy bogártól, holmi kis zümmögő élettől, valamint kérem őket arra is, hogy ne öljék meg, ne csapják agyon, ne tapossák el – inkább csak pöcköljék le, hessegessék odébb…
No de amit ebben az esetben a környezetvédelmi hatóság produkált, az elképesztő. És akkor még mindig csak azért fogalmaztam ennyire visszafogottan, mert szeretnék tartózkodni az ide nem illő minősítésektől… Szerencsére azonban – átmenetileg – minden megoldódott idejében (jövőre majd jöhet a következő menet, az újabb kötélhúzás…), és az idei, jubileumi VOLT Fesztivál is elkezdődhetett június 26-án, az úgynevezett nulladik nap programjaival.
Ez pedig egy újabb ok arra, hogy megköszönjük a két főszervező és minden munkatársuk egész évi munkáját.
Köszönjük!
Mert nemcsak ők, hanem mi is… WE LOVE VOLT!
Köszönjük az Enter Shikari, a Lostprophets, a Snow Partol, a Simple Plan, Katy B, a Faith No More, a Röyksopp, a Csík zenekar, a Kiscsillag, a Tankcsapda, a Quimby koncertjét, és külön köszönet Iggy Pop és a Stooges felléptetéséért!!! Mondjuk, én a Compact Discót nem szeretem, és szerintem az Eurovíziós dalfesztivál óta sem lettek jobbak – s főleg nem a versenydaluk –, sőt Yonderboi nagy dirrel-dúrral beharangozott visszatérését sem tudtam megfelelőképp értékelni…
Ellenben megkülönböztetett örömmel fogadtam Maszkuráék produkcióját pénteken délután az OTP Bank – Petőfi Rádió színpadon (hát igen, nehéz úgy leírni a hivatalos megnevezéseket, hogy akaratunk ellenére se említsünk mindenféle, keresztapai minőségbe előléptetett szponzorokat…), a tikkasztó hőség ellenére is.
Maszkura és a Tücsökraj – az idén tavasszal jelent meg a „sajátos ízű szövegeiről és egyedi stíluskavalkádjáról” ismert alternatív popegyüttes sorrendben negyedik albuma Sztárzseni címmel, amelynek anyagát május 3-án mutatták be a korábbiakhoz képest megújult fővárosi Akvárium klubban. A Maszkura természetesen „csak” egy művésznév… A fiatalember zenei pályafutását szülővárosában, Marosvásárhelyen, Erdélyben kezdte, majd 2005-ben települt át Budapestre. A formáció zenéje lényegében alternatív popzene, de éppen azért is rosszak és elhibázottak az ilyen címkézések, mert például estükben is egyfajta egyedülálló keverékről kell beszélnünk, amelyben békésen – testvériségben és egységben – megfér egymással a swing, a latin, a hip-hop, a funk, sőt még a csárdás is. A Transindex székelymagyar–magyar szótára szerint a maszkura „szavunk” fafejűt, bugyutát jelent, ellenben egy blogban sokkal izgalmasabb leírást is találtam róla: ezek szerint maszkurának nevezik azt a személyt, akit azért nem hívnak meg például egy lakodalomba, mert valahol azért mégiscsak meg kell húzni a létszámhatárt, ő pedig már nem annyira fontos, hogy mégis beleférjen a keretbe. Benne lehetne ugyan, de aztán mégsincs… De ugyanezzel a kifejezéssel jelölik azt is, akit azért nem hívnak meg ilyenkor, mert valamelyik házasulandó félnek a régi szerelme (VOLT). Akárhogy legyen is, ő egy olyan ember, akinek már nincs helye a násznépben, a nászmenetben, a szertartáson. Ha egy ilyen személy megjelenik a lakodalomban – persze úgy beöltözve (long live body painting!), hogy ne ismerjék fel – akkor ő egy maszkura. A szó pedig ilyen megközelítésben már egyértelműen az álarcból, álarcosból, vagyis a maskarából, maskarásból ered. A Maszkuraként ismert erdélyi srác így vall minderről: „Én választottam magamnak a Maszkura művésznevet, mert otthon néha így szólítottak a szüleim. Vidéken voltak maszkurák, színes, vicces ruhákban, fejükön maszkkal és gyerekeket fenyítettek, ha rosszak voltak Tehát innen jön a név…”
Nos, az együttes honlapján izgalmasan és szórakoztatóan írnak magukról: „2007 tele óta létezünk változatlan felállással. A zenekarozás klasszikus stílusában vágtunk neki az akkor még teljesen ismeretlen zenei életnek: demo felvétel, tehetségkutatók, kicsit jobb demo felvétel, nagyon rossz pinceklubok, nagyon barátságtalan csaposokkal és esetenként a zenekar létszámánál alacsonyabb számú közönséggel…” Szerintem a bemutatkozásuk úgynevezett komoly verziójáig már a weblap egyetlen látogatója sem jut el, mert akkorra már hahotázik. Maszkura tehát egy fiatal, Budapesten élő (és egyelőre viszonylag jól is boldoguló…) erdélyi magyar srác – hiszen 1981. augusztus 4-én született „odaát”, tehát még alig van túl a harmadik ikszen –, s habár túlzás volna azt állítanunk, hogy zenekarával, a Tücsökrajjal ma már minden fontosabb magyarországi nyári esemény elmaradhatatlan fellépője, akinek ebben a néhány sorban mégis sikerült felkeltenünk az érdeklődését, bepótolhatja a VOLT-os mulasztását július 19-én a Hegyalja Fesztiválon, 27-én a bükkfürdői Gyógy- és Bornapokon, másnap a tatai Utcazene Fesztiválon, avagy augusztus 11-én, immár Budapesten, Óbudán, a Hajógyári-szigeten, vagyis az idén is kihagyhatatlan Sziget Fesztiválon.
És meggyőződésem, hogy ő is a csilpcsalpfüzikével van…
Sarnyai Ödön
