Perspektívák Facebookon

Perspektívák

A bevándorlók hangja az országos médiában

Mi marad az irodalomból, ha elveszti határontúliságát?

0103.jpg„A vajdasági magyar irodalomról annyit összelotyogtak az utóbbi időben, illetékesek és illetéktelenek, fölavatottak és avatatlanok, hogy szinte kétséges kimenetelű dolog még egyszer szólni róla.

Tekintve azonban, hogy én már a második könyvemmel kilincselek a vajdasági magyar irodalom szent nevében, engedtessék meg nékem az, hogy e helyen én is szóljak valamit a veszekedésre annyi okot adó vita tárgyáról.

Nem minden vélemény volt teljesen rossz, ami a vajdasági magyar irodalomról elhangzott, azonban egyetlen vélemény sem felelt meg a valóságnak.

Vajdasági magyar irodalom ugyanis létezik, csak nem található ott, ahol egyes jóakaratú, vagy rosszakaratú fölfedezőcskék vélik megtalálni. Nem ott rejtőzködik a redakciók tintatengeres íróasztalain, sem a finomkodó, diplomás esztétikusok zsebeiben, még csak nem is a jómódú házak hangulatkeltő budoárjaiban…”

Már Laták István (1910–1970) délvidéki magyar költő, prózaíró, publicista is igen szomorú, kietlen képet festett a vajdasági magyar irodalom állapotáról az 1929-ben megjelent Düh című elbeszéléskötetéhez írt elöljáró beszédében. Mindez azonban még a királyi Jugoszlávia életkörülményeit, egy nemzeti közösség kisebbségbe szorulásának első évtizedét, vagyis az új, megváltozott körülmények közötti irodalmi kibontakozás esztendeit jellemezte.

Ami természetesen elvonatkoztathatatlan a társadalmi kibontakozástól, illetve a közösség társadalmi helyzetétől.

Ma már közhely ezt így kimondani, de az irodalom helyzete, illetve az irodalmi élet (ki)alakulása, rugalmassága lényegében mindig is az adott társadalom helyzetének, viszonyainak sajátságos lenyomata volt, különösen igaz azonban ez Vajdaság viszonylatában, ahol az impériumváltások által teremtet kényszerűségek/kényszerhelyzetek mintegy behatárolták a lehetőségeket, meghatározták a lehetséges írói-költői pályákat, és – a leggyakrabban ideológiai alapon – viszonylag szűkre szabták a kibontakozás mozgásterét. Másfelől pedig megteremték a folyamatos újrakezdés, újbóli önmeghatározás, önértékelés szükségességét. A 20. századból legalább négy ilyen sorsfordító évszámot tudnánk kapásból elősorolni, de az alaposabb mérlegelés – amelyik egy akár egy kimerítő tanulmány, disszertáció témája is lehetne – valószínűleg tovább hatványozná ezt a számot, illetve az alkalmakat, amikor/ahányszor az irodalomtörténetet újra kellett értékelni. És az író-költői magatartásformákat újradefiniálni.

A századvégen a kilencvenes évek vérbő délszláv (polgár)háborúi idézték elő az újabb társadalmi változásokat, átalakulásokat, amelyek az addigra már kiépült, és konstituálódottnak – öröknek és megváltoztathatatlannak – vélt irodalmi közéletet is újbóli önértékelésre, önmeghatározásra kényszerítették. Tény és való, hogy ennek szükségességét egyes közegek máig sem ismerték fel, illetve még mindig nem szánták el magukat az önvizsgálatra (vagy szükséghelyzetben csak mímelték azt…), s továbbra is kitartanak a korábban, még a titói Jugoszlávia idején felrajzolt konstrukciónál, de jelen dolgozatunk tárgya most épp ennek az ellenkezője, vagyis az idei, 83. Ünnepi Könyvhét tükrében azt vizsgáljuk, hogyan találták fel magukat, hogyan érvényesültek Magyarországon azok a szerzők, irodalmárok, akiket a háborús kényszerhelyzet vitt bele a migráns életmódba, a kilencvenes évek vérzivatara miatt hagyták el hazájukat, Vajdaságot, a Délvidéket, és az anyaországban telepedtek le.

 

Tóbiás Krisztián: Túliratok tobias01.JPG

A szerző a fiatalabb vajdasági magyar írónemzedékhez tartozik, 1978. augusztus 15-én született a bánsági Csókán jelenleg Balatonfüred él.

Tóbiás Krisztián versesköteteinek kiadója a zentai zEtna (vulkán a kisváros alatt…) webmagazin, amelyik internetes gyökereiből kibontakozva ma már a vajdasági szépirodalmi produkció egy meghatározó (ha nem a legmeghatározóbb…) műhelye. A kiadó alapítója és vezetője Beszédes István, a József Attila-díjas költő, aki ugyancsak megtapasztalta az emigráns életformát, azonban végül mégis úgy döntött, hogy családjával hazatelepül. A kilencvenes évek elején Magyarországra, Hódmezővásárhelyre költözött, s évekig ott is élt, majd 1999-ben, a milosevicsi rezsim regnálásának utolsó esztendejében mégis hazatért, és megalapította a zEtnát, amelyik kezdetben egyfajta internetes folyóiratként működött, „éghetetlen könyvtárat” üzemeltetve, majd a századforduló után, az évtized első esztendeiben az éghető könyvek kiadásában is jelentős eredményeket ért el, s évek óta rendszeresen jelen van az Ünnepi Könyvhéten is.

Tóbiás Krisztián tehát áttelepült költőként mégsem adta fel kötődéseit a vajdasági magyar irodalomhoz – más megfogalmazásban: nem égetett fel maga mögött minden hidat –, s ha Balatonfüreden is él, kötetei egy „otthoni”, délvidéki kiadónál jelennek meg. A Fehér Kálmán verséből készült túliratában például így fogalmaz:

 

Íme a színes csörgő

kértétek

fogjátok

és rázzátok amíg

bele nem kékül a kezetek

mit meg nem tesz az ember

egy pár percnyi gyönyörért.

 

Hogy kerültem bele

még most sem tudom

egyik éjszaka

emlékszem

nagyon sötét volt

becsuktam a szemem

és az álom előtti számadás alatt

riadtan döbbentem rá

semmi sem történt egész nap.”

 

A dőltbetűs sorok az alapul vett szerző költeményéből valóak.

A túlirat egy sajátos költői kifejezésforma. A megteremtője lényegében – a maga sajátos módján – ugyancsak Beszédes István, aki a zEtna vezetőjeként néhány évvel ezelőtt, 2006-ban egy költői játékot kezdeményezett: több szerzőt kért fel arra, hogy gondoljon újra, értelmezzen a saját szájíze szerint egyetlenegy feladott verset. Az eredeti mű sorait felhasználva, a saját versébe beépítve alkosson meg egy teljesen mai, és teljesen mai költeményt. „Az egyetlen verset több szerző által újragondoló poétikai játék módszerét Tóbiás Krisztián megfordította, ő egyedül egészítette ki, látta el pótlásokkal, duzzasztotta föl, értékelte újra több szerző művét. Ezen szándéka olyannyira sikerült, hogy az eredeti szövegsorok nem váltak vendégszöveggé költeményeiben, hanem tökéletesen integrálódtak Tóbiás költői világába és poétikába. Úgy tűnik, mintha nem is ő folytatna próteuszi játékot, hanem a versekbe idézett szerzők öltenék fel az őket megidéző költő álarcát és idomítanák soraikat Tóbiás verseihez” – jegyezte fel értékelésében a kötetet anyagát méltató Fekete J. József irodalomtörténész, kritikus. S egyáltalán nem mellékes az sem, hogy a kötet első ciklusát adó szerzők, a magyar irodalom klasszikusai (Csokonai Vitéz Mihály, Eötvös József, Ady Endre, Babits Mihály, József Attila, Dzsida Jenő, Radnóti Miklós, Weöres Sándor vagy Pilinszky János) mellett a Balatonfüreden élő Tóbiás kötetének gerince, korpuszának legnagyobb része mégis élő és holt vajdasági magyar szerzők költészetéből merítkezik.

 

Bognár Antal: Tartozás

 0102.jpg

A szerző regénye tipikus ellenpontja Tóbiás Krisztián verseskötetének. Ez már egy ízig-vérig anyaországi, budai prózafolyam. Tehát nem Bognár Antal gyökereiből, hanem új, megváltozott közegéből választ magának témát, és a szerző – elbeszélőként – már annak szerves részeként határozza meg önmagát. Mindez pedig azt is jelenti, hogy az avatatlan olvasó számára, aki nem ismeri a Bognár életútját, nem tudja, hol született, s honnan jött, már semmiképp sem képes azonosítani, meghatározni, felismerni Bognár Antal délvidékiségét, mintha ő maga megtagadná ezt. Persze, tudjuk róla, hogy nem ezt teszi, nem tagadja meg, mindössze a témaválasztása indukálja ezt a látszatot, s mégis, mintha olyan szerepjátékosként lépne elénk, aki kedvére válogathat abban, hogy milyen képet alakít ki saját magáról – bennünk. Ebben a regényében már úgy kötődik Magyarországhoz, mint természetes közegéhez, életteréhez – ami persze más megközelítésben akkor is igaz lenne, ha még mindig Vajdaságban élne, sőt, soha ki sem tette volna onnan a lábát –, ami pedig az én olvasatomban azt is jelenti egyben, hogy a szerző ma már a letelepedett, az ú közegében új gyökereket eresztett író. Ő valóban új hazára talált.

Bognár Antal prózaíró és szerkesztő 1951. április 24-én született a délvidéki Nagyfényen, Szabadkán végzett elektrotechnikai szakközépiskolát, majd az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Tanszékén szerzett oklevelet. 1971 és 1974 között az újvidéki Képes Ifjúság című hetilap irodalmi rovatvezetője volt, majd 1980-ig az Új Symposion szerkesztője lett. A következő években dolgozott a Magyar Szó, vagyis a délvidéki magyarság egyetlen napilapjának szerkesztőségében és a Forum Könyvkiadóban is, majd rögtön a múlt század kilencvenes éveinek elején, a délszláv háborúk kitörése után Budapestre költözött, ahol előbb az Új Magyarország, majd a Magyar Nemzet című napilapok olvasószerkesztőjeként alkalmazták. Később a Magyar Hírlap lektora-korrektora lett, s ebből az állásából a rövid életű Nagyítás című hetilaphoz távozott szerkesztői munkakörbe. Jelenleg a hirado.hu szerkesztőségében keresi kenyerét.

Bognár Antalt regényének megírásában alkotói ösztöndíjjal támogatta a Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesülete, a kötet megjelenését pedig anyagilag elősegítette Bús Balázs, Óbuda-Békásmegyer polgármestere és az Óbudai Múzeum Közalapítvány. A kötet a fővárosi Napkút Kiadó gondozásában idén tavasszal került ki a nyomdából, de még a könyvhét előtt, ezért annak katalógusában nem szerepelhetett, ami természetesen nem akadályozta meg a kiadót abban, hogy dedikálást szervezzen szerzőjének a Vörösmarty téren június 7. és 11. között, tehát ő is az esemény teljes jogú részese volt. Ahogy a kiadó fogalmazott ajánlójában: „A világmese origójává növesztett kiscelli kastéllyal rejtélyesen összekapcsolódó életsorsokban ábrázolja a regény, történeti dokumentumokból és vallomásokból merítve, az óbudai pestisjárványtól eltelt háromszáz évet, tizenöt fejezetben, Prosperustól, az első remetétől és a trinitárius kolostor felépítésétől annak veteránmenhellyé, majd bútorgyárrá alakításán át egészen 1944 karácsonyáig, amikor ennek pincéjében csakúgy, mint a kiscelli domb lábánál, a Szent Margit Kórházban, sokan rekedtek hosszú hetekre a senki földjén; valamint 1956-ig, amikor igazgatója német segélykórháznak adott helyet.

A traumatikus magyar XX. század sok ezer darabos panorámaképévé kikerekedő prózafantázia Skandináviába, Dél-Amerikába, Ausztráliába fut ki, identitáskereső nemzedékek örök jelenébe nyúlnak elvarratlan szálai. Apró, misztériumokon alapuló elbeszélések fűződnek össze benne egyetlen regényfolyammá, hiszen nem is titkolt metafizikus keretbe rendeződik. Központi szerepűvé válik a történetszövésben a költészet dimenziója a Szent János Kórházban fekvő Toldalagi Pál alakjában, akit csak őrangyala ment meg attól, hogy osztoznia kelljen elhurcolt betegtársai sorsában.”

A szerző elbeszélői stílusa visszafogott, helyenként dokumentarista, s talán azt is mondhatnánk, hogy olykor tudálékosságba hajló, ha ez nem hordozna magában pejoratív tartalmakat. Ellenben Bognár tudálékosságát távolról sem szabad pejoratív értelemben felfognunk, sőt, épp ellenkezőleg, esetében ezt mindenképp erényként említeném (talán meg kellene honosítanunk erre is egy kifejezést most már… vagy csak az én szókincsem szegényes…), mert azt a fajta alaposságot értem alatta, amelyik nem sikkad el a felszín kapargatásában, nem elégszik meg a könnyen elérhetővel, hanem minden tekintetben igyekszik a cselekménysorok mélyére, az események mögé nézni. Ugyanúgy kutatja szereplőinek motivációját, mint a történések mögöttesét. Bognár felkészülten vezeti főhőseinek életútját, egyaránt otthonosan mozog a legkülönfélébb, egymással kevés hasonlóságot mutató életterekben is, mintha örökkön úton lévő migránsként mindet bejárta volna, mindenhol – és minden történelmi korban – gyökeret eresztett volna. Minden térben és minden időben megtelepedett volna. Minden térben és minden időben új hazára lelt volna.

0101.jpg

Lássunk hát mindehhez kapcsolódva egy példát – regényrészletet – is, amelyik illusztrálja az eddig elmondottakat: „Ha azt vesszük, az a drágalátos Tommy persze ugyanúgy otthagyott mindent. Előbb katolizált Vera miatt, aztán fittyet hányt a szépen elegyengetett geelagongi karriernek, pedig a honosított Ford Falcon-modell nagy dobás volt. Torontóban már be is lépett a szent kacagók szektájába, de Kanadából is nagy gyorsan elpályázott Detroitba – a fia pedig már napelemekkel bajmolódik.

Isten lelke lebeg a vizek felett… Valahol azt olvasta Gabi, hogy a lebegés szó itt valamiféle rezgést fed. Neki speciel a beporzást megelőző mozzanatot vetíti elé profán módon a képzelete, a virág kelyhe fölött lebegő méhet. Bizonyosra vehető, hogy a teremtés bibliai jelenetét valamilyen hanghatás kíséri. Morajlás. Vagy talán zizegés, az apró szárnyak verdesése, lüktetés a halántékon. Percy Grainger, a híres ausztrál zongoraművész és zeneszerző, aki szívügyének tartotta az elitisztikus és spontán mindennapi népi zenélés és ének közötti szakadék áthidalását, azt jövendölte, hogy a jövő zenéje teljesen áttevődik a ritmusra, az ütősökre.

Egyébként Póka Jenő, a sebészorvos kiválóan kamarazenélt.

Mi olyan rettenetesen fontos az embernek a zenében, a zenélésben? Iszonyatos nagy felhajtás, cécó, hajcihő. Pompa, ünnepélyesség, nagy pénzek. Olcsó, mindennapi változataiban is hatalmas lelkesültség. Holott végső soron ez is csak egy haszontalan játék, időtöltés. Mint mondjuk a tenisz. Csak épp maguknak a hangoknak az ide-oda ütögetése.

Lehet, hogy észrevétlenül tényleg a szívünk metronómja diktál nekünk mindenben és örökké?

Mert a zene: rezgés. Együtt rezgés! Mindennek az együtt rezgése mindennel, valaminek valamivel.

Feltűnt egy együttes, Ancient Heart nevű. Énekesnője indonéz-fidzsi vérségű brit hivatásos katona apától, maláj anyától a németországi Münsterben született. Búgó hangjától Gabi nem tud szabadulni. »All good children need traveling shoes / Drive your problens from here…« Kiderült, hogy újabban már Magyarországon is forognak azok a slágerek, amelyeket a szabad világban felkapnak. »We just picked a little empty pie / For the fun that people had at night / Late at night don’t need hostility / Timid smile and forts too feee.«”

– Kedves hallgatóink, Tanita Tikaram dalával búcsúzunk most Önöktől, s talán nem árthat még, és nem okozhat különösebben fájdalmas galibát, ha végezetül még felsoroljuk itt Bognár Antal eddig megjelent kötetit: Textília (metanovellák, 1976), Esélyek könyve (regény, 1983), Eligazodni (holografikus novellák, 1984), Álmok a halálban (történelmi álregény, 1986; ezek jelentek meg még  a szerző áttelepülése előtt Vajdaságban), Boldog és szomorú történetünk (családregénynapló, 1994), Túlélők (kilenc történet, 1999), Levélnehezék (esszék, feljegyzések [1970–2001], 2001), Tartozás (regény, 2011).

(Folytatás itt)

Sarnyai Ödön

 

Címkék: személyes kultúra vajdaság Tóbiás Krisztián Bognár Antal Túliratok Tartozás 2012.06.24. 19:32