Kasai Jnofinn dominikai és amerikai kettős állampolgár, jól menő zenei producer, zenész és üzletember. Tizenkét éve települt Magyarországra. Beszélgettünk a szakmájáról, a kihívásokról, a nyelvről, arról, hogy miért jött Magyarországra és még sok egyéb érdekességről.
Hakeem Babalola: Tudnál mesélni magadról? A munkádról, a hátteredről és az ambícióidról?
Kasai Jnofinn: Az egyetemi tanulmányaimat a San Jacinto College-ben (Houston, Texas) folytattam zenei gazdálkodás szakon, illetve nemzetközi gazdaságot is hallgattam az AIU-n (Chicago, Illinois). 2013-ban újra egyetemre járok majd, hogy befejezzem a zenei tanulmányaimat a Liszt Ferenc Akadémián. Hobbim a sport, a repülés és a szabadidős tevékenységek. Nem vagyok házas, nincsenek gyerekeim.
HB: Mikor és miért jöttél Magyarországra?
KJ: A családi kötelék hozott ide, és hivatalosan 2000 novemberében telepedtem le.
HB: Hogyan látnak téged a magyarok bevándorlóként és hogyan művészként?
KJ: Nos, sosem kérdeztem egy magyart sem, hogy hogyan néznek rám. Ez nem egy olyan kérdés, ami gyakran eszembe jutna. Bár szerintem fontos, hogy beilleszkedjünk abba az új közösségbe, amit választunk magunknak. És előnyös, ha inkább a tanulásra fókuszálunk, hogy teljes mértékben önállóan tudjunk működni, ahelyett, hogy azon gondolkoznánk, hogyan érzékelnek minket a körülöttünk élők.
HB: Milyen fekete művésznek lenni Magyarországon?
KJ: Bér eléggé széles téma ez, azt hiszem, értem a kérdésed lényegét. Afrikai fekete emberként azt gondolom, ez csakis hozzáállás kérdése. Ettől függ, hogy valaki sikeres vagy kudarcot vall – akárhol a világon. Ha a bőrszín szempontjából vizsgálnánk meg ezt a kérdést, akkor a rétegek, árnyalatok és a felmerülő kérdések száma végtelen lenne! De hogy megválaszoljam a kérdésedet is, a tapasztalataim Magyarországon fekete személyként teljes mértékben pozitívak. Természetesen adódnak itt is „buktatók”, de őszintén szólva úgy érzem, hogy inkább abból fakadnak ezek, hogy a társadalom bizonyos rétegei, melyek marginalizált helyzetben vannak, egyszerűen félnek és elutasítják a változást.
HB: Milyen hangszereken játszol?
KJ: Zongorista és énekes vagyok elsősorban, de tanultam dobolni és a vibrafonhoz is volt szerencsém Houstonban.
HB: Művészként nem bántad meg, hogy ide jöttél? Nem érezted úgy, hogy talán jobb lett volna valahová máshová menni?
KJ: Ezt a kérdést már sokszor feltették nekem és a válaszom nem. Az elején, miután ideköltöztem az USA-ból, azt gondoltam, borzalmas nagy hiba volt, hogy itt próbáltam meg zenélni. De aztán az új és szokatlan körülmények között arra kényszerültem, hogy áthelyezzem a fókuszpontot a zenéről más, fontosabb dolgokra, amelyekre szintén oda kellett figyelnem. Ekkoriban jöttem rá a logisztikai és gazdasági előnyeire annak, ha a zeneiparban dolgozol.
HB: Mesélj egy kicsit a zenekarodról és a jövendőbeli terveitekről!
KJ: Megjelentettünk egy CD-t 2011. december 12-én és lesz egy koncertünk Floridában június 7-én. Előtte Németországban leszek egész májusban, majd június 17-én jövök vissza Hamburgból, ezután pedig a hónap közepén lesz koncertem Pécsett, Debrecenben majd Budapesten és még más helyeken. Nyolcan vagyunk a zenekarban, a pénzről pedig most nem is érdemes beszélni. Jelenleg nem a fizetés, hanem a promóció és a reklám, a hírverés a legfontosabb számunkra. Minél többet adunk elő közönség előtt, annál több ember fogja megismerni a zenekarunkat. Van egy kiadónk is, ahol megjelentetjük a lemezünket (EILO Records), ez két és fél évvel ezelőtt alakult. Nagyjából hat produkciónk fut itt jelenleg, beleértve egy afrikai rövidfilmet is, ami Afrikáról, és a kontinens jelentőségéről szól. Olyan afrikaiak szólalnak meg benne, akik Európában, Észak- és Dél-Amerikában élnek, folyamatosan fejlesztve az ottani a szakmai életüket. Ez egy félórás videó, melyben megjelenik egy ügyvéd, egy orvos és egy színésznő is Magyarországról. Novemberben fogjuk megjelentetni.
HB: Milyen kihívásokkal szoktál szembesülni?
KJ: Zenei szempontból nagy kihívást jelent, hogy bár az itteni zenészek ismerik a jó zenéket, mégsem játsszák őket. Tudnak ugyan a fekete amerikai zenéről, de nem játsszák sokat, szóval számomra kihívás, hogy megtanítsam őket rá. Úgy értem, teljesen más, ahogy elsajátították a rockot vagy mondjuk a tradicionális magyar zenét. Próbálom őket a próbák során tanítani, részletekbe menően magyarázni, mert mindig az a probléma, hogy nem tartják meg tisztán a stílust.
HB: Szerinted hogy lehet a külföldi és a magyar emberek integrálódását megkönnyíteni? Voltál már más országban bevándorló?
KJ: Szerintem jó minta, ha követjük az „egyszerre-csak-egyet”-elvét. Ez alatt azt értem, hogy ha megteszed az erőfeszítést, hogy magyarul beszélj (és nem számít, mennyire bonyolult), az biztosan egy nagyon jó útja annak, hogy megmutasd a magyaroknak, hogy a bevándorlóik tisztelik a nyelvüket és a kultúrájukat. Olyannyira, hogy igenis akarjanak kommunikálni velük. Nem voltam még bevándorló máshol. Éltem Lyonban egy rövid ideig, de az nem számít.
HB: Te hogyan járulsz hozzá a magyar gazdasághoz?
KJ: Van egy cégem, szóval ebből a szempontból az adó befizetésével járulok hozzá a magyar gazdasághoz. Mondhatni, hogy eleget teszek a kötelezettségeimnek, és emellett igyekszem helyi gyártású termékeket és szolgáltatásokat vásárolni, igénybe venni.
HB: Milyen tanácsot adnál az ide települőknek?
KJ: A tanácsom az, hogy mindig legyenek pozitívak. Ne arra koncentráljanak, hogy mit nem tudnak itt csinálni, hanem arra, hogy mit igen, és arra építsenek. Kovácsolajnak előnyt abból, hogy másmilyenek, és hogy kitűnnek a tömegből. Használják ezt a platformot arra, hogy kihangsúlyozzák azt, hogy egyedülállóak a közösségükben. Tanulják meg a nyelvet! Enélkül nem is élnek igazán Magyarországon, inkább csak az oldalvonalról figyelik az eseményeket. És barátkozzanak annyi jó emberrel, amennyivel csak lehetséges!
Babalola Hakeem
