Török emlékek Budapesten III.

Elmerültünk már a török népek tengerében, a távoli Altáj hegységtől Anatóliáig vonultunk lóháton, egy idő után Allahhal az oldalunkon, és egy olyan férfiról kezdtünk beszélni, aki egy hatalmasra nőtt állam alapjait tette le - ő volt, Oszmán, akit a harcok heve edzett. Bátorságával megváltoztatta a világot. Létrehozta az Oszmán Birodalmat.

Oszmán és a kezdetek...

A Kayi törzs kánja, Estugrul a mongol veszedelem elől[1] és/vagy a Rúmi szeldzsukok zsoldjában érkezett Anatóliába a 11. században. Szolgálataiért bőkezűen jutalmazták, így került a birtokába a bizánciaktól elhódított Thebasion faluja is 1231-ben[2]. Ez aztán Szögüt (Söğüt) néven 1335-ig volt az Oszmán Birodalom fővárosa: az oguz törzsszövetség Bozoklar[3] ágához (melyet szürke nyilaknak lehet fordítani) tartozott a már említett Kayi törzs, és a jelek szerint ennek volt egy Söğüt nevű altörzse, amiről a település a nevét kapta.[4] A kis Oszmán a faluban látta meg a napvilágot. A legenda szerint egyszer álmot látott, melyben barátja, nevelője, mentora, Edebali sejk mellkasából egy félhold emelkedett ki, és az övébe szállt alá, aztán pedig a köldökéből egy hatalmas fa nőtt, a gyökerei és az ágai messzire nyúltak, a lombok beborították a világot, Ázsiát, Európát és Afrikát. Az álmot úgy értelmezték, hogy Oszmán nőül veszi a sejk lányát, leszármazottaik pedig majd uralni fogják a három kontinenst.[5] Így is lett! A kis bégség gyakorta harcokat folytatott nyugaton a bizánciakkal – ennek köszönhetően Oszmán híre nőttön-nőtt. Ennek megértéséhez tisztázni kell a gázik szerepét az iszlám világban. Ezek a hitet kezdetben portyázással, fosztogatással védelmező szent harcosok voltak, majd magas presztízsű katonai szereplőkké váltak. Békeidőben tétlenkedtek, a harc volt az elemük, harcból pedig kijutott nekik a határvidéken, az ütközőzónákban. Oszmánék bégsége a legnagyobb ellenséggel, Bizánccal volt határos. A határvidéki gázi életpályamodell gazdasággal és dicsőséggel kecsegtetett, felszívta a tétlen harci erőt, tömegek sereglettek a bég zászlaja alá, aki ezzel az erővel felülkerekedett a többi kis államon, és sorozatos csapásokat mért Bizáncra is. A legendák és a tények keverednek, így nehéz pontosan meghatározni a Szultánság születésnapját, többnyire 1299. július 27-re teszik, amikor Oszmán kikiáltotta a függetlenségét, és elszakadt a Rúmi, vagy Szeldzsuk szultánságtól. Érdekes módon, az uralmát megszilárdító Bapheus-i csata pont három évvel később, 1302. július 27-én zajlott. Lehetséges, hogy a krónikák, feljegyzéseinek egyeztetése, a dátumok, naptárok összefésülése során csúsztak el az időpontok – erről folynak viták, egy brit történész, Edward Gibbon az összecsapást 1299-re datálja[6]. Mindenesetre, ekkor ütközött meg a közel 5000 lovasból álló, tavaszi, nyári vetést „betakarító” csapatot vezető Oszmán a bizánci császár által, Nikomédia biztosítására küldött sereggel. A Márvány-tengeri kikötő közelében vívott csatában az oszmán lovasok áttörték a bizánci vonalakat, megfutamították az ellenséget, és fényes győzelmet arattak. Innentől már nem csak rablásból tartották el magukat, hanem ténylegesen hódítottak: a bizánci uralom fokozatosan megszűnt a Büthiniai régióban. Haláláig kisebb-nagyobb csatákat folytatott szomszédjaival, és Róma örököseivel is, halála előtt elhódította tőlük Bursa városát, az álmát innentől örököse, Orhan vitte tovább.

I. Oszmán életműve, 1281-1326 (Wikipedia)

Európai hídfő

Nikaiát 1331-ben, Nikomédiát ’37-ben csatolja a birodalomhoz, fővárosát Burszában rendezi be. A törökök első európai támaszpontját okos helyezkedéssel szerezte meg: kihasználva a bizánciak trónviszályát, VI. János mellé állt, elvette a lányát, aki engedélyezte az európai portyákat, erődöket ajándékozott neki. Így hullt Gallipoli az ölébe, ahonnan sorozatos csapásokat vezettek Trákiába és a Balkánra – 1354-ben Európában is megvetették a lábuk. A bizánciak ezzel saját maguk alatt vágták a fát, mivel a területi osztozkodás szárazföldön elszigetelte őket, oszmán ölelésbe kerültek. Európa sokáig aludt, csak Drinápoly (Edirne) elestével figyeltek fel, hogy a kapuin ott dörömbölnek a törökök, vagy már át is lépték a küszöböt, és a konyhában teáznak: Murád, Orhan utóda nemcsak elfoglalta a várost, hanem székhelyévé is tette, ezzel pedig könnyen érthető üzenetet küldött mindenkinek: maradni szeretnénk, sőt, további terveink is vannak a Dardanellákon innen. Hamarosan bekebelezték a maradék trák területeket, sikereket értek el a Balkánon, legyőzték a szerbeket, és 1396-ban, Nikápolynál vereséget mértek a nagy nemzetközi kontingensre, Luxemburgi Zsigmondra, és „kivagyi” francia lovagokra. A török-magyar háború viszont nem ezzel a csatával vette kezdetét, hanem I. Lajos 1366-os győzelmével[7]. Bajezid mellől azonban idővel elpártolt a szerencse.

A szablya hegyesebbik oldalán

Egy vegyes megítélésű szereplő, Üzbegisztán nemzeti hőse, emellett milliók gyilkosa[8], tehát az középkori normákhoz igazodó hadúr, államférfi megelégelte a törökök szemtelenségét: túlfeszítették a húrt birodalma nyugati határain azzal, hogy egyoldalú, önkényes területrendezésbe kezdtek. Nem szerette a határvitákat, ezért 1401-ben megtorlócsapást indított, lerombolta Bagdadot, feldúlta Damaszkuszt, majd 1402-ben szétverte az oszmán seregeket, és visszaállította a kis hercegségeket. Szerette viszont a bátorságot, az egyenes beszédet, pártolta a művészetet, és Szamarkandot, a fővárosát a legszebb, legdicsőségesebb várossá kívánta tenni. Ehhez számos más, dicső és szép várost zárt ki a versenyből azzal, hogy porig rombolta őket. Mikor például bizánci kapuk kellettek neki, Indiából hozatott elefántokkal fordította ki azokat a sarkukból, s otthon állíttatta fel őket. Bagdad és Isfahan mellett állítólag koponyákból rakott piramissal próbálta a társadalom figyelmét felhívni arra, hogy a béke jobb, mint a háború. A bátorságnak, egyenességnek, az adott szónak nagy jelentőséget tulajdonított: egy helyőrségnek például levélben megígérte, hogy egy csepp vérük sem bánja, ha megadják maguk, mindenkit máglyára vetett, és nem is szegett szerződést. Vendégszeretetét élvezte Bajezid is: 1403-as haláláig egy vasketrecben tartotta.

Ki volt hát ez az eddig kissé egyoldalúan bemutatott, vérszomjas tömeggyilkos? Ha a legnagyobb hadvezérekről végeznénk rövid közvélemény kutatást, egyesek Nagy Sándorra voksolnának, mások talán Cézárra, vagy Napóleonra, ám kevesen mondanák, hogy csak Timur (ragadványnevén Lenk) – ez valójában egy nem létező kutatás, csak a kontraszt érzékeltetéséhez szükséges fogás. Ebből következik, hogy ő az: mikor a Szovjet Régészeti Hatóság megnyitotta sírját, egy jobb oldalára, kezére és lábára is béna, de erős testalkatú, magas férfi csontjait találták meg, aki ötszáz évvel azelőtt talán utoljára állította vissza a régi, nagy nomád uralkodók dicsőségét. Nem úgy, mint Mándoki László, a legtöbb nomád uralkodó nem tartotta kínosnak, ha Dzsingisz Kánhoz kapcsolják[9], sőt, hatalmuk legitimálására, határozottan támogatták, hogy mindenki más is ősapjuknak tartsa őt. Timur a nemes vérvonal védelmezőjének kiáltotta ki magát, mikor a Csagatáj kánok nevében uralkodott emírként. Nem csak katonai zseni volt, hanem valódi intellektus is, sakkal pallérozta az elméjét, ami, mint köztudott, a hadvezérek kevésbé véres játéka. Okosan ötvözte a mongol hagyományokat az iszlámmal, egyszerre lépett fel hódítóként és térítőként, Isten felkent küldöttjeként, a törökök és mongolok örököseként. A ’90-es évekre elfoglalta Irakot, Azerbajdzsánt, Örményországot és Grúziát, Perzsiát is meghódította, megfordult az Urál lábainál és az Égei-tengernél is. A század végén Delhi muszlim szultánjai túlságosan liberálisan kezelték hindu alattvalóikat, ezért a város ellen vonult, és páncélozott harci elefántokkal találta magát szembe. Méreggel bekent agyarú páncélozott harci elefántokkal![10] Ilyen látványtól sokaknak remegne a térde, de neki talán még a szeme sem rebbent, csak egy apró mosoly bujkált a szája sarkában látva tatár szövetségesei félelmét. Kiadta a parancsot: ne féljetek, menjetek az erdőbe! Annyi fát és rőzsét hordatott össze embereivel, amennyit azok hirtelenjében csak találtak, aztán ezt a tevéire kötözte, akiket még hegyes vasakkal, lándzsákkal is felszerelt, és mikor megindult a roham, és az elefántokat ellenük vezényelték, lángot lehelt a deres ágra, és a szegény tevék a fájdalomtól üvöltve vetették magukat az ütközetbe, halálra rémítve az agyarasokat, akik visszafordultak, s hanyatt homlok menekültek – legázolva a saját vonalaikat. Miután felakasztotta, karóba húzta, máglyán elégette és lefejezte a szerencsés túlélőket, hagyta őket elmélkedni a vallási szinkretizmusról, a hindu muszlim együttélésről. Apropó, fejek: katonáinak parancsba adta, „ne merjetek úgy visszatérni, hogy két fejet nem zsákmányoltok”, azok pedig úgy megijedtek ettől az utasítástól, hogy a korábbi foglyokat is lenyakazták. Ezzel a győzelmével még Nagy Sándort, és Dzsingiszt is túlszárnyalta. Bajezid valamiért úgy ítélte, attól, hogy gúnyos leveleiben a testi hibáin élcelődve látszólag felül kerekedett Timuron, a hadszíntéren is így lesz majd. Az először a Mamlúk Szultánság erőivel számolt le, Damaszkuszt és Aleppót is elpusztította, majd Ankaránál, 1402 július 20-án az oszmán szultánra mért megsemmisítő csapást.

A Zelefánt (trueartisangty.blogspot.hu)

Ezután a szultánságot felosztotta Bajezid gyermekei között, majd Kína ellen vonult, ám mielőtt még átlépte volna a határt, 1405. februárjában elhalálozott. Hatalmas birodalmat hagyott hátra, ami azonban gyorsan szétesett a vetélkedő fiak őrlő konfliktusában. Míg Közép-Ázsia virágzott az uralma alatt, mások, Bagdad, Damaszkusz, Delhi, és sok más város megsínylette azt. Értelemszerűen előbbi helyeken sokkal kedvezőbb a megítélése, mint az utóbbiakban.[11] Bár felszámolta a keleti keresztény egyház nagy részét, Európában mégis népszerű alak volt: az ellenség ellensége barát, és akkoriban Bajezid volt a rosszfiú, így Timur a jó. Példája mutatja, hogy korlátozott testi adottságokkal is lehet teljes életet élni, ha ez valakinek egyébként nem lenne egyértelmű, s hogy kellő akarattal és elszántsággal meghatározó dolgokat vihetünk véghez.

Timur birodalma 1405-ben (Wikipedia)

A szultán visszatér

Az ankarai csatavesztést követő időszakot Oszmán interregnumnak nevezik. Mehmednek közel 10 évébe telt, míg leszámolt testvéreivel, és újra egyesítette a birodalmat. Ha nem ontott volna elég vért, az elkövetkező 9 évében, 1421-es haláláig[12] további zavargásokkal kellett szembenéznie. A trónon II. Murád követte. Alig száz év válasz el minket Nándorfehérvár elestétől, és a Magyar Királyság széthullásától. Gyorsítsunk hát, pörgessük fel kicsit az eseményeket, hisz a szükséges alapokkal már tisztában vagyunk, tudjuk honnan jöttek a „törökök”, tudjuk milyen kulturális forrásokból merítkeztek, és már talán nagyon kíváncsiak lehetünk, mikor érnek Budára, hogy ott csodás építészeti és kulturális lenyomatot hagyjanak hátra -nekünk Mohács kell.. Murád, miután a Bizánc által támogatott lázadó rokonaitól megszabadult, felkeléseiket leverte, 1422-ben ostromgyűrűbe zárta Konstantinápolyt, ám nem tudta bevenni a várost. Erre csak fia volt képes, II. Mehmed, a Hódító.

A városba be

Az utolsó keresztény misét a Hagia Sophiában 1553. 1443. május 28-án tartották. Másnap elesett a város, Mehmed csapatai elfoglalták a falakat, és vérrel öntözték az utcákat. Az ostrom ugyan csak másfél hónappal korábban kezdődött, az előkészületek már jóval korábban. A Boszporusz európai oldalán, szemben nagyapja, Ketrecbezárt Bajezid erődítményével, építkezésekbe kezdett, hogy flottájukkal ellenőrzésük alá vonhassák a szorost. Feszített munkatempóban, az egymással vetélkedő pasák 4 hónap alatt felhúzták az erődöt[13]. A sürgölődés, hajóépítés XI. Konstantinnak is feltűnt, sürgönyöket írt hát a pápának, az európai nagyhatalmaknak, az ígérgetésen túl nem sok segítséget kapott, ezt az aktuális politikai helyzet nem tette lehetővé – hiába várták például Hunyadit, a második rigómezei vereség (1448)[14] megakadályozta, hogy támogassa keleti felebarátait. Egy másik magyar, egy Orbán nevű azonban felajánlotta a szolgálatait – az ostromlóknak, s olyan ágyúkat öntött nekik, ami komoly segítséget nyújtott a törököknek a bizánci védelem feltörésében.

A magyar mérnök először a császárnak próbálta eladni terveit, ám ő elutasította. Eztán kereste fel a szultánt, és ő minden támogatást megadott, hogy a grandiózus elképzelés valóra válhasson. A legenda szerint az ágyú 8 méter hosszú volt, száját 1 méterre tátotta, és több száz kilós golyókat lőtt rendkívüli távolságba. Az ágyút 60 ökör húzta, és már januárban útnak indították, s bár rendkívüli pusztító erővel rendelkezett, nagyon hosszú időbe telt, míg újra töltögették az amúgy is ritka, 200 kilós golyókkal.

Orbáni alapokra épült ágyú, 1464-ből - a törököké sokkal kisebb, csak 5 méter (Wikipedia)

A város másfél hónap után elesett, a támadók egy nyitva felejtett kapun át benyomultak, és szörnyű vérfürdőt rendeztek. A kezdeti nehézségek és konfliktusok után a „harmadik napon” a szultán nagylelkűséget tanúsított, türelemmel és barátsággal bánt a régi görög lakosokkal, később még pátriárkát is választhattak, jogaikat, ingóságaikat megtarthatták[15]. A várost eztán a saját képükre formálták a törökök, a Hagia Sophiát mecsetté alakították – hasonlóképp, mint a többi megszállt területen, ahogy majd nálunk, Budán is, fürdőkkel, mecsetekkel, minaretekkel alakították a városképet. Az államapparátust is átalakította, mikor fővárosává tette. Ekkor még csak 21 éves volt. De szultánként könnyű. A győzelem eredményeként számos tudós menekült el a városból, és felfrissítette az európai tudományos és kulturális vérkeringést. A további évtizedekben annektálta a szerb területeket, a Fekete-tenger partján a genovai kolóniákat, és a maradék bizánci fennhatóság alá tartozó városokat. Hadjáratot vezetett Havasalföld ellen, és Mátyással is megütközött az 1470-es években. Itáliában is megvetette a lábát, Otrantónál hídfőállást épített ki, ám azt halála után, II. Bajazid felszámolta. Ha mérlegre tesszük sikereit és kudarcait, Nándorfehérvár (1456) sokat nyom a latba, talán az egyetlen komoly veresége az, mely közel 70 évre visszavetette a török terjeszkedést Európában.

Konstantinápoly, 1453, a Hódító belovagol (Wikipedia)

Ha meg nem hal, szégyenében elbujdosott volna, így csak forgott a sírjában, mikor Szelim (1512-1520) hatalma megszilárdítása érdekében meggyilkoltatta testvéreit, és az egyetlen Szulejmán kivételével, az összes gyermekét[16]. Apját 1520-ban eltávolította a trónról, száműzte, aki aztán hamarosan, rejtélyes körülmények között elhalálozott – apagyilkossággal is gyanúsítható. Beosztottait is gyakran váltogatta, és azokban az időben komoly átoknak számított, ha valakinek azt mondták, „legyél vezír a szultán udvarában”. Ezzel párhuzamosan hatalmas sikereket ért el a Közel-Keleten, Szíriában és Egyiptomban, legyőzte a perzsákat, és a Mamlúk szultánt, a birodalomba olvasztotta az Arab-félszigetet, így a szent várost, Mekkát is – a Konstantinápolyba hurcolt utolsó abbászida kalifa átadta címét, rangját, és Mohamed ereklyéit is a szultánnak. Ettől fogva minden török oszmán uralkodó egyúttal a hit védelmezője, kalifa is volt.

Egy királyság bukása

Szulejmán 1520-ban került trónra. Uralkodásának első évében Bécs ellen vonult: a francia király egy Habsburg-ellenes koalíció ajánlatával kereste fel. Nándorfehérvár, és a délebbi, szerb területek az útjában álltak. Ha a magyarok ekkor átengedik a török seregeket, egyes vélemények szerint a szultán az együttműködés esetén megkímélte volna az országot[17]. Kötelezettségeink, szövetségi rendszerünk ezt nem tették lehetővé. Magyarország, „Európa védőbástyája” tehát továbbra is ellenállt. Nándorfehérvár hősies védői 66 napon át[18] tartották maguk. Az udvar késlekedése, a széttagoltság következtében végül augusztus 29-én feladták a küzdelmet, és „Magyarország kulcsa” Szulejmán kezére került. A királyság sorsát végül a Mohácsi csata pecsételte meg: a főnemesség nagy része az uralkodóval együtt odaveszett, a hadsereg megsemmisült, az ország teljesen védetlen maradt, az udvar Pozsonyba távozott. Szeptember 12-én megkezdődött a főváros és környékének módszeres kifosztása, a pesti lakosságot lemészárolták. A kincstárat kiürítették, Mátyás szobrát Konstantinápolyba hurcolták, ahol a főtéren állították fel. Kincsekkel megrakodva, a tél közeledtével Szulejmán kivonult a városból, helyét a harcokat addig kerülő Szapolyai János vette át[19]. Ezt követően, a szétzilált ország a Habsburgok és az oszmánok közé beékelődve pártoskodás, hatalmi játszmák terévé lett, a helyzetet Buda 1541-es bevétele betetőzése tette véglegessé.

A vár török kézre kerül egy 16. századi krónika lapjain (wikipedia)

A főváros „végleges” elfoglalására 1541. augusztus 29-én került sor. Szulejmán, a nándorfehérvári diadal után különös, babonás vonzalmat alakított ki a dátum iránt: mind a mohácsi csatára, mind Buda bevételére ezen a napon vállalkozott. Az ügy lefolyása szinte mindenki számára ismert, Gárdonyi is írt róla az Egri Csillagokban, meg még sokan mások is. Mohácsot követően a megrendült királyságban Habsburgok és törökök is erősíteni akarták a befolyásukat. Ferdinánd fente a fogát a koronára, és titkos megállapodást is kötöttek Váradon, hogy az Szapolyai halálát követően az ő fejére száll. A vállaltak betartását egyik szerződő fél sem gondolta komolyan. Szapolyai már 1539-ben „bűnbánatot gyakorolt”, és a mindent elmondott Szulejmánnak a titkos váradi megállapodásról – álláspontjaik közeledtek. Mikor fia született, halálát érezvén teljesen felrúgta a megállapodást, és őt, János Zsigmondot tette meg örökösének, és nem Ferdinándot. A Habsburg uralkodó erre sereget indított Budára, ám Szulejmán felajánlotta védnökségét[20] a rettegő királynénak és a gyermek királynak kiterjesztette óvó karjait az ország felé. A vár elfoglalása az ismert módon történt: a janicsárok felsétáltak, és „csellel” bevették – az osztrák haddal szemben nem ravaszkodtak, kegyetlenül szétverték és a Dunába szorították őket, és a túlélők egy részét a szultán sátra előtt kivégezték.[21] Szinte egyből megkezdik az államigazgatás megszervezését, oszmán tartománnyá, vilajetté formálják a meghódított területeket. Az első pasa, a terület kormányzója a feltételezett magyar gyökerekkel rendelkező Szulejmán lett.[22] A megszállók a város átrendezését is megkezdik, a nemesek, katonák házai kifosztják, vagy beköltöznek, és a Nagyboldogasszony templomot mecsetté alakítják. A szultán szeptember másodikán vonul be a városba, ekkor szólal meg először a müezzin imára hívó hangja, mely még vagy 145 évig hallható a falak között. És azokon túl is. A királyi család megkapja a Tiszántúl és Erdély területeit igazgatási jogait, Török Bálintot, a hadsereg parancsnokát pedig magukkal vitték a Héttorony nevű rettenetes hírű bv. intézetbe, Konstantinápolyba. Szulejmán erős őrséget hagyott Budán, és szeptember végén visszavonult a Balkánra. A történet alakulásának további ismertetésétől eltekintenék, beszámolómat immáron a fennmaradt építészeti emlékek bemutatására korlátoznám - de csak holnap.