Búcsú rossz időben címmel a tavalyi Ünnepi Könyvhétre jelent meg a délvidéki születésű, Budapesten élő Bartha György kötete a zentai zEtnak kiadó gondozásában. A szerző költőként lényegében alig ismert Magyarországon, s mint a vele készült interjúnkban elmondta, néhány folyóirat-publikációtól eltekintve nem is kereste a kapcsolatot az anyaországi kiadókkal. A régi Jugoszláviában – édesapja és nagyapja hatása alatt – egy viszonylag boldog gyermekkort élt meg Újvidéken, majd a múlt század kilencvenes éveinek délszláv háborúi, az ország gazdasági összeomlása miatt döntött a vándorbot mellett. S habár közhelynek tartja, mégis fontosnak tartja kimondani: a gyermekei miatt is vállalnia kellett mindent – jót is és rosszat is –, ami az áttelepüléssel járt. Ma már, a nyugdíjas évek felé kacsintgatva, szívesen idézte fel emlékeit, köztük azt is, hogyan csente el egyik volt osztálytársa első versét, hogy beolvassa az Újvidéki Rádió irodalmi műsorában, vagy azt is, hogy immár Magyarországon előfordult vele olyan is, hogy nem vették fel egy munkakörbe, mert nem találták megfelelően szépnek az állás betöltéséhez. Pedig nem is manökennek jelentkezett divatbemutatókra…

 – Hogyan emlékszel gyermekkorodra, újvidéki gyermekéveidre?

– Nehéz erre a kérdésre válaszolnom, annak ellenére is, hogy lassacskán abba a korba jutok, amikor a régmúlt, a gyermekkor eseményei egyre gyakrabban merülnek fel, és foglalkoztatják az embert. A nehézség abból adódik, hogy ezek az emlékképek legtöbbször esetlegesek, és nehéz őket egy egységes folyamatban láttatni. Mondjuk, perdöntő lehet az az egyszerű tény, hogy egyke maradtam. És az is, hogy pedagógus szülők gyermeke vagyok – ez pedig számomra egyenlő a hátrányos helyzetű gyermekkel, hiszen ha a szülő vérbeli nevelő, úgy legtöbbször a mindig aktuális nevelési módszereket alkalmazza a saját esetében is. Ez tapasztalat. Ehhez a két meghatározó élményhez aztán még hozzá kell tenni, hogy a szüleimen kívül ott forgolódott még körülöttem két nagymama, és egy nagypapa is. Szerencsém volt, vagy csak elkényeztetett kölyök voltam, nem tudnám megítélni, mindenesetre szükséget nem szenvedtem, és gyorsan megtanultam alkalmazkodni a különböző igényekhez. Ez a védettség még elég sokáig elkísért, és később lehetőséget nyújtott arra is, hogy kihasználjam akár egymás ellen is a családtagokat, ezzel azonban csak ritka esetben éltem. Neveltetésemre legnagyobb hatással mégis két személy bírt: az apám és nagyapám. Az utóbbi foglalkozott velem talán a legtöbbet iskolás koromig, az ő meséit hallgattam, ő adta kezembe az első könyveket, hetente vele mentem „vadászni” dugós puskámmal az akkor még létező állatkertbe, a péterváradi várba, kirándulni… Apám viszont elérhetetlen távolságban és magasságban létezett a kisgyermek számára, de a későbbiekben is. Ő valamilyen ellenőrző szerepet töltött be mindig, egy kontrol volt, amit tudatosan vállalt, azt hiszem. Nem tudtam soha megközelíteni a későbbi, kétoldalú suta próbálkozások ellenére sem. Hozzáállásuktól függetlenül, mint két erős személyiség, nyomokat hagytak bennem. Nagyapám a szeretetet, a könnyelműségre való hajlamot, a bohémségét hagyta örökül (dalszövegeket írt és hegedült), apám a céltudatosságát, kitartását, elszántságát. Az első olvasmányaim a magyar legendavilágba, történelembe vezettek, s az iskolában sokkhatásként ért, amikor már az első naptól kezdve tanítónőmtől azt hallottam folyamatosan, hogy a magyarok gonosztevő fasiszták, a németek utolsó csatlósai… Valahol itt tört meg bennem a gyermeki kritikátlan elfogadás, a hit. Magamban azért továbbra is nagyapám könyveinek, meséinek akartam hinni. Jellemző, hogy évekig nem voltam hajlandó szerbül beszélni, még keresztapám (aki horvát!) családjával sem. Így fordultam olvasmányaimban azután a „világirodalom” felé: Cooper, Karl May, Jules Verne következtek. A partizántörténeteket nagyon is eredményesen helyettesítették. Egy „indián” törzs tagjává lettem. A nagyapám által belém táplált és titkolt magyarságtudatát, büszkeségét, az általános iskola felső tagozataiban a magyartanárnőnk ébresztette fel, táplálta újra. Az önképzőkör tevékenysége, létszáma évfolyamról évfolyamra terebélyesedet, jelentősebbé vált, magam is részt vettem a munkájában, és egy „prózai alkotással”, egy krimivel hozzá is járultam hírnevéhez. A bemutató felolvasáson azonban csúnyán megbuktam. Az első sikertelen kísérletem után jó ideig nem is próbálkoztam többet írással.

– Mikor jelentkeztél első publikációiddal? Mik voltak ezek, és miért pont ezek?

– Ahhoz, hogy erre válaszolni tudjak, még egy pillanatra vissza kell térnem az előző kérdésedhez: nemrég egy beszélgetés alkalmával unokaöcsém megkérdezte, „féltél tőle?”, s persze apámra gondolt. Már nem emlékszem, mit válaszoltam, de biztos, hogy a fizikailag is fölém tornyosuló figyelme még most is borzongással tölt el néha. Nos, publikált írás… Először még egy félpublikációról, egy olyan írásról szólnék, ami elveszett, legalább is a számomra, s így valószínűleg már más sem őrzi. Gimnáziumba iratkoztam, társadalmi szakra. Azon kívül, hogy a tanulmányaimat igen lezserül vettem – hiszen az első évben vidáman megéltem a magammal hozott tudásomból, felkészítettségemből –, ekkor az olvasást is hanyagoltam. Ugyan nem teljesen, mert rákaptam a képregényekre, majd a ponyvákra, könnyed szórakozás volt ez, unaloműző, hiszen továbbra is megmaradtam magányomban. Bármennyire is tetszett nekem ez az életmód, az idő múlásával rá kellett ébrednem, hogy nem fenntartható, főleg miután a második évben pótvizsgára buktam technikából és vegytanból. Ez utóbbihoz fűződik az emlékem erről a bizonyos félpublikációról. Miután a tanárnő lezárta a bukást jelentő osztályzatot (nem mellékesen: igaza volt), sértettségemben, megbántottságomban verset írtam. Mint említettem, a vers szövege elveszett, csupán a címére emlékszem még, és arra, hogy egy osztálytársam a tudtom nélkül lemásolta, és az Újvidéki Rádió ifjúsági műsorában fel is olvasta. Nem, nem tulajdonította el a szerzőséget, ám a mód, ahogy mindezt csinálta, felháborított. Talán ezért sem törődtem a kézirattal a továbbiakban. A visszajelzések alapján nem is volt azonban elvetni való az írás. Indulatból született, ahogyan a későbbiekben is a többi versem, vagy ahogyan a legtöbbjét megírtam. Azután rendszeresen írogattam, egy füzetbe gyűjtöttem a dolgaimat, s azt féltékenyen őriztem, mindenhová magammal vittem. Nagyapámnak meg is mutattam, ő kicsit értetlenül olvasta az alkotásaimat, mégis biztatott a további munkára, de kiábrándított: „nem értem én ezt már, én már kimentem a divatból…” – mondta. A felkínált füzetet apám érdektelenül tolta félre, megjegyezve, inkább tanuljak a sok firka helyett. A család nőtagjaival pedig már nem is próbálkoztam. Felvettem a magányos, meg nem értett poéta szerepét. Ezek után olvasmányaim javát is a versek tették ki. De volt mégy egy kalandom a gimnáziumban a verseléssel. Végzősök lehettünk, amikor a magyartanárnőnk igyekezett rábírni néhányunkat, hogy jelentkezzünk a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjére, vagyis a KMV-re. A csali az év végére ígért ötös volt. Megnyertem a házi versenyt, és a körzetit is, bekerültem a döntőbe, ahol négyen szerepeltünk. A végeredmény azonban lehangoló volt, utolsó lettem. Tari István, Szűgyi Zoltán, Sziveri János… Ez volt a sorrend előttem. De az ötöst mégis megkaptam. Az első megjelent verseim az újvidéki Híd című folyóiratban láttak napvilágot, 1978-ban. A füzetemből Bányai János tanár úr válogatta ki őket.

– A magánéleted hogyan alakult, hogyan találtad fel magad ebben a rendszerváltás előtti, régi Jugoszláviában?

– Az érettségi után döntenem kellett, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Újvidéken nem volt pszichológiai tanszék, én viszont ezt szerettem volna tanulni, miután az apám lebeszélt a történelemről. Belgrádban, Zágrábban, esetleg Ljubljanában kellett volna folytatnom a tanulmányaimat, és ehhez a család nem járult hozzá. Több indoka is volt a dolognak, de apám bizalmatlansága volt a perdöntő. Így kerültem a Magyar Tanszékre. Talán mondanom sem kell, hogy igazoltam apám fenntartásait, nem tartoztam a legszorgosabb hallgatók közé, frissen kötött barátságomnak, és közös, nem éppen fedhetetlen kalandsorozatainknak éltem inkább. Nebojsza Istvánnal úgyszólván elválaszthatatlanok voltunk. A tanulmányok, a költészet mellett szerelmi életünk volt az összekötő kapocs, amit most nem szeretnék részletezni… Az egyetemi éveim alatt történt az is, hogy irredenta-soviniszta vádakkal gyanúsítva a rendőrség le is tartóztatott. A vádakból természetesen semmi sem volt igaz, egy buliban fejtette le a rendőrség (a kommandó?) a falról azokat a falragaszokat, amiket elkoboztak. Ezek valójában az éppen aktuális KMV fejjel lefelé kiragasztott plakátjai voltak, Hendrix-poszterek, rajzok, lemezborítók. A dolog szépséghibája valójában az volt, hogy engem másnap az egyetem épületéből vittek el megbilincselve, habár az egyetem akkor is védettséggel, autonómiával rendelkezett. Zűrös négy év volt ez, de kitomboltam magam. Most már nyugodtan elmondhatom ezt, hiszen dolgozom, és harminc éve élek házasságban – a másodikban. Az elsőből egy fiúgyermekem született, ő már harminckét éves töritanár. A mostani házasságomban egy lányom (huszonkilenc éves közgazdász) és egy fiam (huszonnégy éves keramikus) született.

– Mikor és hogyan kerültél Magyarországra? Mi volt az a tényező, ami miatt úgy döntöttél, hogy áttelepülsz, és itt kezdesz „új életet”?

– A miloševići hatalomátvétel következményei katasztrofálisak voltak, gazdasági értelemben legfőképpen. Aztán a háborúk… 1992-ben kezdtem először gondolkozni az átköltözésről. Szegeden és Pécsett kísérleteztem azzal, hogy megvessem a lábam, azaz igyekeztem munkához jutni – sikertelenül. A feleségem Budapestre vágyott, én viszont eleinte féltem a nagyvárostól. Kilencvenháromban Veszprémbe költöztünk, és négy évet éltünk ott. Kilencvennyolcban munkát keresve költöztünk fel Pestre, azóta élünk itt. Sok mindennel próbálkoztam, vállalkozásokkal, de voltam betanított munkás is ezek az évek alatt. Jelenleg a XX. kerületi Gyermekvédelmi Központ munkatársa vagyok. Mondjak egy közhelyet? A gyermekeim jövője érdekében is vállalnom kellett mindent, ami az áttelepüléssel járt.

– Menyire kötődsz a szülőföldedhez?

– A szülőföldet nem lehet elfeledni. Én már odaát is mindig vajdaságinak tudtam magam. Ez az érzés azóta csak fokozódik bennem. Azért is, mert sokban különbözünk hazánkfiaitól, elsősorban gondolkodásban, és megtartjuk a sajátos nyelvhasználatunkat is… remélem. Persze itt most nem a „szmétálok én magának?”, a patika, és más hasonló szóhasználatra gondolok. Más a mentalitásunk. Gyakran, legalább havonta egyszer biztos hazalátogatok. A család miatt is, hiszen apósom és édesanyám él még odaát. Rokonok is vannak, de az ő soraikat is megtépázta az idő, velük ritkábban futok össze. Az évfolyamtársaim nagy része a gimiből szintén külföldön él. És sajnos vannak halottaim is…

– Mondhatjuk, hogy kettős életet élsz, Magyarországon megtelepedve, de az otthoni kötődéseket sem feladva?

– Kísérletezek a kétlakiság elfogadásával. Felnőttként nehéz a teljes önfeladás, nem is lehetséges. Marad az is-is. A gyermekeim nagyrészt már itt nőttek fel, ők könnyebben alkalmazkodnak. Az ő gyermekeik pedig már egy egészen más kérdés… De unokám még nincs.

– Érezted magad valaha is „migránsnak”? Voltak nehézségeid az áttelepülésnél, az állampolgárság megszerzésénél?

– Az áttelepülés és az állampolgárság megszerzése alapvetően – kisebb problémáktól eltekintve – zavartalan volt. Viszont a mindennapi életben sokszor ütköztem meg nem értésbe. Még Veszprémben, egy újságíró-tanfolyamon beszélgettem egy tanonckollegával, aki kettős hazaárulónak tartott, mivel elhagytam az országot, amelyben születtem és felnőttem, és úgy gondolta, hogy hasonló helyzetben Magyarországot is cserbenhagynám. Az is tetszett, amikor nem egy esetben megkérdezték, hol tanultam meg ilyen szépen magyarul. Vagy, hogy voltam szlovén, horvát… De volt olyan (fél)értelmiségi ismerősöm is, aki többször rákérdezett, hogy a tengerre utazok-e haza, az Adriára? Soroljam még? Sokáig egy Jugoszlávia-térképet hordtam magammal ebből a célból.

– A költészetben kik voltak rád a legnagyobb hatással? Meg tudsz jelölni olyan szerzőket, akiket valamilyen szinten az ideáljaidnak tartasz?

– Ha alaposan beleolvasol a könyvbe, azt hiszem, magad is könnyedén megválaszolod ezt a kérdést. Rengeteg verset, verseskötetet olvastam. Legszívesebben most is ezt teszem. Örülök, hogy nem névsort kérsz tőlem, mert erre nem tudnék megfelelő válasszal élni. Viszont két költő-író embert mindig is büszkén vállaltam példaképemként, Kassákot, és Füst Milánt.

– Annak ellenére, hogy Magyarországon élsz, tavalyi köteted vajdasági könyvkiadónál jelent meg. Nem gondolkodtál még azon, hogy szeretnél magyarországi könyvet, itteni kiadónál?

– Én csak nagyon ritkán írok. Lusta vagyok, rendszertelen, a szabadidőm is nagyon kevés, és az is elfolyik… Ez az egyik ok, hogy jelenleg nem gondolkodom még új kötetben. A másik meg, hogy Magyarországon ismeretlen vagyok, nem voltak soha kapcsolataim anyaországi írókkal, kiadókkal. Azaz Veszprémben az Új Horizont szerkesztőjével jó viszonyban voltam, amíg ott éltünk, meg is jelentek a verseim. A Somogy is közölt, és a budapesti Polisz is lehozta a verseim. De ez volt és maradt a legtöbb. Vajdaságban pedig sorolhatnám az összes folyóiratot, a napilapot, a hetilapokat, előfordultam mindenhol, kisebb-nagyobb intenzitással. Már korábban is próbálkoztam könyv megjelentetésével, a Fórum Könyvkiadónál már a tavalyi kötetem megjelenése előtt is ott állt a kézirat néhány éve. Ők nem reagáltak, s amikor a zEtna érdeklődött, örömmel adtam át az anyagot. A felkérés különben meglepetésként ért. A vágyammal is egyezett, hiszen valóban Vajdaságban szándékoztam megjelentetni a könyvet. Másrészt pedig szerintem ennek nincs jelentősége.

– Hogyan sikerült egzisztenciát teremteni Magyarországon?

– Ha csak felsorolnám, hogy mi mindennel próbálkoztam az elmúlt években, hasonló bajban lennék, mint a költők névsorával. Nem volt egyszerű. Csak egy apró példa: volt, hogy nem alkalmaztak, mert az állam bal oldalán elég terjedelmes és szőrös anyajegy található. „Nem voltam elég szép…” Vagy mesélhetnék arról is, hogy hányszor próbáltak átverni. Az utóbbi négy-öt év viszont elég nyugodalmas, kiegyensúlyozott volt. A kereseti lehetőség persze korlátozott. Viszont már a nyugdíj felé kacsintgatok.

– Milyen témák foglalkoztatnak mostanában alkotóként? Tervezel újabb kötetet?

– Kétségtelenül jó érzés kézbe fogni a saját verseskötetem, de nem tervezgetek. Az én „munkamódszeremmel” ez nehéz is lenne. A Tarcal, a két város, Budapest és Újvidék hasonló fekvése, az utazás nyilván visszatérő témáim maradnak. És a nők… Hiszen az újvidéki lányok szépségének is hasonló a megítélése, mint a pestieknek. A zEtna ez évi kiadványai felkeltették az érdeklődésem, azért is, mert illusztráltak. Motoszkál bennem egy kisördög… amennyiben összehoznám az új könyvem, szeretném, ha a fiam, vagy a lányom rajzaival jelenne meg. Ez nem azt jelenti, hogy csupán erre a kiadóra kellene támaszkodnom (de alapvetően egy hűséges alkat vagyok). Idő kérdése. Amihez persze egy olyan agilis kiadó-szerkesztőre is szükségem lenne, mint Beszédes István.

Sarnyai Ödön